Szeptember utolsó napjaiban reggel hideg a szembeszél a biciklin. Délután a kormányon lóg a pulóver, meg a mellény, zsebében a sapka, én meg csak reménykedem, hogy minden haza is ér. Ha kizárólag az érzékeinkre hagyatkoznunk, időzavarba kerülünk. Most akkor nyár van vagy tél? Közben mégis tudjuk, hogy ez valahol rendben van. És a rutin is mindig segít a szélsőségek elfogadásában.
Aztán jön egy kiírás az óvodai szekrényen: jövő hétfőn karácsonyi fotózás.
Ekkor valami furcsa köd vesz körül. Karácsonyi? Még nem mertem teljesen eltenni a nyári ruhákat, mondván egy-egy melegebb délutánon miért ne lehetnénk térdnadrágban a 25 fokban. A fejem hiába próbálja feleleveníteni a tavalyi, elegáns, ünnepi szetteket, valami blokkolja az emlékeket. Karácsonyi? Kérdezem félhangosan, kábultan, mire a többi szülőtárs aranyosan nyugtat: szívesen adnak kinőtt ruhát, igazán szép ajándék lesz az a fotó. Bennem csak nő a tompultság. De nincs mit tenni, haza kell vinni a gyerekeket, indul a munka utáni műszak a lefekvésig, a gondolatok pedig lassan visszarendeződnek, támogatva az alapműködést.
Másnap délután a két lánnyal sétálni indulunk a tóhoz. Gyönyörűen süt a nap, a kocsiban maradnak a reggeli meleg rétegek. Maci alakú csipszet falnak, közben a kacsákat figyelik, és minden olyan kerek meg egész. Képkeretbe kívánkozik a pillanat. Ahogy tovább andalgunk lányos hármasunkban, egy virágos részre esik a tekintetünk. Eszembe jut egy háttérkép a tinédzserkorom asztali gépéről: mezei virágok tarka sokasága. A lányok szinte belebújnak a méteres növények rejtekébe, a napfény megcsillan a vízen, a fejemben pedig megint kattogni kezd: Karácsonyi? Karácsonyi?
Hiszen innen nézve mintha a tavaszba csöppentünk volna. Aztán felérve az erdős részre, az avar már egyértelműen tanúskodik az őszről. Valami mégis olyan érthetetlenül összegabalyodott az időben.
Most már a megszokott teendők sem eresztik a gondolataimból ezt a rendetlenséget. Mindenhol észreveszem. Hallgatom Grecsó Krisztián Vera című könyvét, ahol a szülő fejcsóválva mondja a negyedikes lánynak: „fiatal vagy még a szerelemhez”. Ez is rendetlen idő. Bevillan a múlt heti temetés élménye, és az azt követő tor, ahol a régi emlékeket idézve felkacagtunk egy rövid pillanatra. Ez is rendetlen idő. Folyton mindenkinek beszélnie kell: elmondani az igazát, megmutatni a jövőképét, rossz fényben feltüntetni a másik jelöltet – és hiába vagyunk egyházban, mintha nem lenne lehetőségünk a hallgatásra. Ez is rendetlen idő. Egy teljes hónapon át rémisztő csontvázak és műanyag, véráztatta tetemek borítják a boltok többségét, amiktől szörnyednek a lányaim. A nagyobbik meg is kérdezi: Miért „hello ween” van mindenhol, és miért nem hello ősz? Ez is rendetlen idő.
Nem kellene sok energia hozzá, hogy fejből elmondjam a Prédikátor könyve harmadik fejezetének az elejét, mégis keserédesen veszem észre, hogy alig találni rendelt időt. Elfogyott. Elengedtük, nem értékeltük igazán, csak bosszankodtunk rajta; olyan unalmasnak tűnt, mint az égitestek kiszámítható mozgása. De hát mi nem vagyunk robotok!
Valamikor, valahogy – de az biztos, hogy mindannyian egy parányit hozzájárultunk ahhoz, hogy eltűnjenek a rendelt idők. Összefolyik mára a szomorúság az örömmel, a rombolás az építéssel; minden csak elszakadni tud, aztán a kukában végzi. Sírba kísérjük az utolsó zoknifoltozó generációt. Félünk a csöndtől és a hallgatástól, mert aki nem szól, az lemarad, gyáva vagy nincsenek is gondolatai. Aztán már a naptárra is csak legyintünk. Karácsony?!
Ó, mennyire szükségünk lenne a helyreállításra! Az összetört idők újraalkotására, a rendszer újraindítására. Ha hiszem, hogy Jézus nemcsak az embert, hanem az egész teremtett világot – és ezzel együtt az időt is – újjáteremti, és ez a folyamat már elkezdődött, rajtunk keresztül pedig láthatóvá válhat, akkor mégis mit tehetek?
Teljes válaszom nincs, de megpróbálom megélni azt, amiben éppen vagyok. Hetek óta őszi kézműveskedéssel, termésgyűjtéssel töltjük a szabad délutánokat a gyerekekkel. Igyekszünk a pihenőnapokon pihenni, a hétköznapokon dolgozni, a szomorúságban sírni, az örömben táncolni, az adventet pedig decemberben tartani… S ha eltévedek, megkérdezem Istentől, most minek lenne itt az ideje?
És mit kezdek az októberi karácsonnyal? Végül is semmit. A lányok születésnapja is hetente szóba kerül, készül a kívánságlista, pedig addig is van még három hónap. De amikor végre odaérünk a rendelt időhöz, akkor igazán ünnepelni fogunk.
