Váróterem

Csak fél percre mentem ki a fürdőszobába. A nagyobbik felháborodottan ront be utánam. A testvére széttörte a napok óta száradó gyurmaszoborcsoport egyik tagját. Állítása szerint szándékosan, még csúnyán is nézett közben rá. Nagyot sóhajtok, és a kisebb keresésére indulok. Bevonult a szobájába, magára zárva az ajtót. Ha dühös, még határozottabban védi a határait.

Kopogok, benyitok. Lekuporodok mellé a babzsákba. Fészkelődik, keresi a helyét, végül alulra keveredek, ő az ölembe, bár már alig fér bele. Kérdőn nézek rá. Minek magyarázzam túl, amit pontosan tud.

Nehezen kezd bele. Idegesítette valamivel a nővére. Nem kell ilyenkor nagy dologra gondolni. Néha azzal bosszantják egymást, hogy a másik rosszul ül a kanapén, vagy dallamtapadás okán órákig ugyanazt a dalt dúdolgatja. Mondjuk az utóbbi az én agyamat is képes leblokkolni az alaptevékenysége közben. Most is valami hasonló, világháborút ugyan nem indító, mégis a testvérét vérig sértő atrocitás történhetett.

– Azért törted szét a gyurmáját, mert mérges voltál? – kérdezem a feldühödött kiscsikót, akinek a szívverése lassulni kezd az ölem melegében.

Bólogat.

– Ilyenkor jól esik valamit széttépni, széttörni, ugye?

Bólogat, és rákezd:

– Igen, de nem volt semmi más kéznél.

Ötleteket adok a következő alkalomra:

– Keress ilyenkor egy papírt, egy zsebkendőt vagy szorongasd a plüssöket, de ne a másik által készített alkotást törd szét. És amúgy is, ott voltak mellette a te szobraid. Miért nem azokat ragadtad meg?

Gondolkodik.

– Mert azokat nagyon szeretem.

– A testvéred is szerette az övét, ezért szomorú most nagyon. Mit kellene most tennünk?

Nem válaszol, csak a vállát húzogatja vele született természetességgel.

– Csinálhatnánk azt is, hogy a testvéred összetöri a tiédet. Ez igazságos lenne, ugye?

– Azt ne csináljuk! – tiltakozik.

– Szerintem se, mert akkor te is nagyon szomorú lennél. De mondjuk bocsánatot is lehet kérni.

Vár, majd a szemembe néz:

 – Igen, csak kár, hogy a bocsánatkérés nem javítja meg a figurát.

A bocsánatkéréshez vezető lépések mindig lassan, döcögősen indulnak. Óvatosan nyitja a szoba ajtaját. A nővére kint ül nappaliban a kanapén. Mikor meglátja a húgát, szélesre tárja a karját, az egész arca egy hatalmas mosoly. A húga hozzászalad, belebújik az ölelésébe, és motyog valamit. A nővére a hátát simogatja, és nyugtatja: semmi baj.

Ilyen a kegyelem.

Kép forrása: Ksenia Chernaya on Pexels.com