Váróterem

Kezembe nyomtak egy listát, melyet ha végig tudok pipálni, elégedetten hátradőlhetek, mert azon kevés emberek közé tartozom, akik jó emberek.

1. Segíts valakinek érdek nélkül.
2. Védd a szent és sérthetetlen értékeket: emberi méltóság, szabadság, emberi jogok.
3. Alkoss valami magadon túlmutatót.
4. Hozd ki magadból a legtöbbet.
5. Valósítsd meg önmagad.
6. Ajánlj fel egy kis pénzt egy közhasznú szervezetnek, rászorulónak vagy akit választasz. Jó, ha ezt videóra is veszed, de nem feltétel.
7. Óvd a környezetet, akkor is, ha nem adnak érte 50 forintot.
8. Egészítsd ki a listát bármivel, ami miatt szerinted mások jó embernek gondolnának.

Becsapva érzem magam. Hát a tetteimen múlik csupán a szentség? Miért van az, hogy úgy érzem, ezek a pontok olyan ruhadarabok, melyekkel eltakarhatom a legkevésbé sem szent életemet?

A szentség nem emberi erővel elérhető teljesítmény. Jézus az, aki Isten Szentségét megtestesítette közöttünk. Ahogy ő élt, az nem akarat eredménye, nem is egy tanult vagy utánzott viselkedési minta, hanem identitás-kérdés. Ahogy egy házasság sem azért lesz szentté, mert eldöntöm, hogy nem csalom meg a párom, hanem mert annyira szeretem a másikat, hogy eszembe se jutna. Így tehát nem arra kell lecserélnem a fenti listát, hogy akkor olyan akarok lenni, mint Jézus, és összeszorítom a fogam és megcsinálom. Nem egy ideál, nem egy felhívás segít. Mert a szentség nem teljesítménycentrikus, hanem elfogadáscentrikus. Jézus teljesen az Atyára hangolódott, hiszen a Szentháromság részeként egységben maradt. Az én szentségem is ezen múlik: engedem-e, hogy Isten áthassa az életem minden zegét-zugát, tettekké formálja a gondolatokat, és olyanra indítson, ami nem az én ötletem, mégis Isten engem használ fel a feladat elvégzésére? Ha sikerül, akkor sem tökéletessé válunk, csupán átvilágít valami rajtunk, ami a legteljesebben Jézusban van meg.

Kép forrása