Élhetem úgy az életem, hogy csak a reggeli fényekre hagyatkozom, amelyek pirkadatkor megcsörrentik a belső órámat, elkezdik csökkenteni a melatonin termelésem, és kellő mennyiségű kortizolt szabadítanak fel, hogy energetizálva kelhessek. A testem ugyan mozgásba lendül, be tudom indítani a kávéfőzőt, de bárcsak a lelkemet is fel tudná valami kelteni! Aki a Napot teremtette, többre is képes a hormontermelésnél. Ujjaim közt szétfolyó reggelekbe szavaid finom fénnyel szoktatják szememet a Világosságodhoz. Igéd zsebre tehetem vagy szívembe zárhatom, hogy a nap legsötétebb pillanataiban is legyen nálam fényforrás.
Hagyatkozhatok csupán a tükör fölötti erős lámpára. Kérhetek időpontot a kozmetikushoz, a körlámpája fényében jobban látszik bőröm szennyessége. Ha nagyobb a baj, körülfoghat a műtőlámpa árnyékmentessége, de miért van az, hogy minden világító berendezés ellenére, mindig marad valami nehezen látható piszok. Bárcsak bele mernék állni a szöveten, csontokon, gondolatokon átvilágító fényességedbe, hogy én is felismerhessem mindazt, amit Te pontosan tudsz rólam.
Befekhetek a neoncsövek szarkofágjába. Drága repülőjegy kifizetése után télen is kifekhetek a tenger partjára, és érezhetem a Nap csiklandozó melegét, barnára festheti a melanin a bőrömet, de miért van az, hogy belül mégsem vagyok képes teljes felolvadásra? Te, aki fel is perzselhetnél erőddel, szelíden cirógatsz fényeddel. Leégethetnél, mint azok, akik hibáimat mások előtt szememre vetik, de Te a fókuszt az értékeimre emeled. Soha máskor nem láttam magam olyan gyönyörűnek, mint amikor a Te filtereden keresztül néztem tükörbe. Világosságod melegséggel tölt el, és közben láthatatlanul fotoszintetizálod a nélküled halódó életemet az örökkévalóságra.
Annyi lehetőség adott már a világításra. Zsebünkben a telefon, ablakokon fényfüzér, utcákon közvilágítás, szobánként két-három lámpa, díszek között gyertya, szemünk előtt folyton világító képernyők, és közben olyan nagy a sötétség. Bárcsak laternába tehetnénk fényedet, hogy a legnehezebb helyzetekben ezzel világíthassunk saját és mások életében. De Te nem akarod, hogy eszközzé válj csupán. Bennünket kérsz, hogy változzunk tükörré, mely tovább szórja a ki nem kapcsolható, le nem merülő, el nem halványodó Világosságodat. Azt mondod, ez lehetne az igazi ünnepi fényáradat, mely megtölti az utcákat, tereket és házakat. Mert Te bennünk akarsz gyönyörködni, ahogy mi magunk is a világ világosságává válunk.
Váróterem 