Váróterem

Zötykölődő kisvasút szalad a kötött pályán. Szaladnék benne én is, de mozgása erősebb nálam. Vele remegek. Inkább lehuppanok az oldalsó ülésre, élvezem, ahogyan cirógatja a hajam a menetszél. A szemem egyik közeli dologról a másikra ugrik, elfárad, most megpihen a mezők zöldjén. Vajon ki takargatta be ilyen gondosan a kopár földkérget? Ki festette szálanként élénk sárgára a repcéket? Gyermekként azt képzelem, egy nagy-nagy óriás leült a kis terepasztalja mellé, és apró ecsetvonásokkal életre keltette birodalmát.

Idővel nagyobb vonatra szállok. Fémes szag fogad, zárt tető, ablaknyi kilátás, tévelygő huzat. A száguldó tájakra hálával és csodálattal tekintek. Kövér búzakalászok, szikadó napraforgók. S hangik a számból a leheletnyi fohász az aratás Urához, hol esőért, hol az eső felszáradásáért. Mi munkáljuk, mégis az ő keze alkotása. Tőle vett ajándék. A nép jósai azt mondják, figyeld a napokat, és jön Sándor, József, Benedek, mégsem hozzák a meleget. Jobb abban bízni, ki a Napot a helyére tette, és gátat szabott a vizeknek.

Azokat a tájakat szeretem, amik elfeledtetik, hogy kötött pályás szerelvényen haladok. Belefeledkezve mint egy madár repülök erdőről mezőre, dombokról hegyekre. Aztán jön egy falu, majd egy város, és az ember kezének munkája kimagaslik a porból, bábeli magasságokat öltve. Hiába a törekvés, mégis egyre messzebb kerülnek attól, kit titkon el akar érni a szívük. De ott, a vadregényes tájon néha feltűnni látom. Egy kósza pillanat csupán, de mintha megbújna a fák odvában, a kukoricatáblák sorában, a tengerszem kékjében, a bátor őzikében, a szökellő nyúlban. A világ tükörré változik, és én nem magamat fürkészem benne, hanem ott a sarokban az Istent.

Aztán hirtelen fékezés, megáll a vonat. Értetlenség tölti meg a fülkét. Itt ez a gyönyörű élettér, s mi csak suhanunk a vonaton éveken át, mégis valaki leveti magát. Nem volt jegye, s azt gondolta, neki így nincs helye. Bárcsak tudta volna, hogy ott a hátsó vagonban azok ülünk, kiknek más váltotta meg a helyét. Tulajdonosa ő a vasúttársaságnak, a mozdonyvezetők főnöke, a sínpályák tervezője. A fia ingyen adja a jegyeket. Mi beülünk ide hátra, együtt örülünk. De no, lám, valakinek néha előre kellene menni, szólni, hogy ne féljen, kinek nincs jegye, bolondságot ne tegyen magával. Van még itt hely, jöjjön, üljön közénk, indulunk tovább az örökkévalóságba.

Kép forrása.