Váróterem

A lelátó üresen kong. Az öltözőben csak két fiatal fekszik a padlón. Béci nyögi ki hosszas hallgatás után:
– Jó nagy szarban vagy, bátyja!
Barátja sóhajjal felel, majd hasra fordul, fejét a linóleumba döngöli. Hogy történt ez az egész? Miért ekkora balek? Neki miért nem mehetnek úgy a dolgai mint bárki másnak? Elképzeli az anyját, ahogy elmondja neki a sztorit, de csak szégyenkezést lát. Az apja jobb is talán, hogy nem él, mert biztosan összetörne. Egy-egy emlékképe van róla, ahogy drukkol neki, mikor biciklizni vagy úszni tanítja. A többire nem emlékezhet, nem avatták be. Szülei ásót fogtak, és mélyre hajították a tragédiák és botlások sorát.
– Most mit csináljak, tesó?
– Jó kérdés. Klára mit mond?
– Nem beszéltem vele. A próba után rögtön hazaszaladt. Azóta nem jött iskolába se. Két napja agyalok, hogy írjak-e neki. Semmire se tudok figyelni.
– Hát ja, ma is jobban járt volna veled a kispad mint a pálya. Az edző nagyon ki fog bukni, ha így folytatod. 
– Hagyjál már, Béci.
A hold elhagyta már a templom tornyát, nem világít be az öltöző ablakán mikor újra megszólal Béci:
– Beszélj Klárával! A nagynénim még két hétig tud segíteni. Ha nem sikerül, csak akkor kell anyádat beavatni.
– Valamiért azt érzem, hogy ez nem helyes.
Béci felkönyököl, ingerülten a barátja szemébe néz:
– Aztán akkor mi a helyes, bátyja? Eldobni mindent, focit, egyetemet, barátokat?
– Ne gondold, hogy ezeken én nem agyalok. De az az élet mégiscsak elindult.
– Figyu, azt azért nem veszem be, hogy hirtelen vallásos lettél. A szerelem oké, Klára is 10/10, de a nagynénim is megmondta, hogy ez még visszafordítható.
Mi ebben a világban visszafordítható? Még a radír sem törli ki a ceruza nyomát, csak a színét. Az elküldött SMS-t se lehet visszahívni. A kimondott szavakat sem lehet meg nem történtté tenni. Az összeroncsolódott autót se lehet kikalapálni, nem lehet belőle épen kivenni, akit halálosan magához szorított. Piszok sokszor kívánta, bárcsak vissza lehetne fordítani a dolgokat. Egyszer sem sikerült.
– Menjünk inkább – mondja. Szedelőzködni kezd, majd elindul. A barátja gyorsan utána siet.
– Hová? – kérdezi Béci.
– Beszélek Klárával.
– Ne már! Tudod, otthon lesz az apja is a térde miatt. Majd holnap a suliban inkább. Gyere már, kussolok, csak nézzük az eget. Hátha látsz hullócsillagot, akkor kívánhatsz valamit.
Kívánni, forgatja magában a szavakat. Mit kívánni? Amúgy is milyen kaméleon szó ez. Étkezés, testiség, vágyakozás, használjuk minderre meg semmire se. De hogy az ő gyerekére is, mint nem kívánt gyerek? Na, nem!

Nézz be holnap is a folytatásért! Délután 5-kor érkezik!