Váróterem

Lennék én újra gyermek,

ó, a világ bajából mit sem ért ő,

de nem, nem lennék,

mégsem lennék ma gyermek,

bár kicsi ő, mégis érző,

feszültséget, szorongást

némán is megértő.

Lennék én most az a gyermek,

ki érzelmeit nem takargatja,

az utca földjén hasalva,

ordítanám: nem akarom!

Máskor összekuporodva

sírnék az avaron.

De nem, nem lennék gyermek,

ki hiába őszintén bátor,

kit mégis minden gátol,

ki bátran őszinte,

de szava még sincsen.

Lennék, úgy lennék az a gyermek,

ki ösztönösen visszamosolyog,

ki még belülről örül, holott

körülötte minden komor.

De gyermek?

Mégsem lennék gyermek,

kit könnyen elsodor az ár, a gyász,

ki tenni kész, mégis tehetetlen,

ki rágja azt is, ami ehetetlen,

kit a világ arra tanít,

minden lehetetlen.

De gyermek! Mégis, újra,

most és mindörökké,

gyermek lennék én,

ki vagyok övé,

kicsinye, kedvese,

gondomat viselő Istennek

gyermeke.