Váróterem

A pohár kiüresedve feküdt az asztalon. Néhány pillanatig csak a víz csöpögését lehetett hallani, ahogy a térkövön egyre nagyobb pocsolyává duzzad.

– Nem értelek, Liza. Hogyan lehetett ennyi eszed? Még csak tizenhét éves vagy, és olyan érzékeny, ez az egész dolog annyira meg fog viselni.

– Mire célzol, Kálmán? – kérdezte elcsukló hangon a felesége.

– Szerinted, mire Ella?! Hogyan képzelted el a lányodat gimnázium után? Egyetemre megy vagy ringatóra a kisbabájával? Ő a legokosabb a családban. Nem kérdés, nem tarthatja meg a gyereket. Ez az ő érdeke.

– Az, hogy nem tartja meg, még sok lehetőséget rejt magában. Más is felnevelheti.

– Hogy örökre ott maradjon egy elvarratlan szál az életében? Hogy folyton emlékeztesse, mekkorát hibázott? Jobb az ilyet magunk mögött hagyni. Vagy kire gondoltál, majd te neveled fel? Teljesen elment az eszed? Mindenkinek megvan a maga élete, amit folytatni kell. Így is túlterheltek vagyunk, nem fér bele semmi plusz, pontosan tudod.

Liza lehajtott fejjel ült az asztalnál. Lábát először csak a víztócsa pereméhez érintette, majd egyre jobban merítette bele, míg teljesen átázott a zoknija. Valahogy így érezte magát az utóbbi időben, körülveszi a víz, amiben fulladozik. Pedig élete első kilenc hónapjában a víz volt az ő közege, mely békét és biztonságot adott számára. Próbálta elterelni a gondolatait a magzati létről, de mindenről erre asszociált. Most kell erősnek lenni, nem engedheti meg magának, hogy bármilyen szinten azonosuljon egy pár milliméteres sejttel.

Egy ismerős segített az ünnep előttre időpontot szerezni egy magánklinikára. December hatodika ebben az évben különös váradalommal töltötte meg az Olasz családot. Ezt még az is érezte, aki semmit sem tudott a nagy döntésről. Advent második vasárnapján nagymama is kezdett lefülelni valamit a feszültségből.

– Igen, szerintem se sikerült túl jól, de az ételnél már csak ti vagytok ma sótlanabbak. A fiamból ilyenkor úgyse tudok kihúzni semmit, úgyhogy te mesélj, Ella, mi történt?

– Semmi, mama.

– Liza? Téged mi változtatott félénk kiscicává? Minden mozdulatod előtt apádra vagy anyádra sandítasz, szabad-e. Ennél még öt évesen is önállóbb voltál.

– Mama – préselte ki magából Liza.

– Igen, kicsim? Mondjad csak!

Liza folytatás nélkül, könnyes szemmel futott ki az étkezőből síri csöndet hagyva maga után.

A teríték már rég lekerült az asztalról, csak az adventi koszorú maradt várva az esti gyertyagyújtást, hogy körbeüljék, régi és örömteli történeteket osszanak meg egymással így készítve magukat az ünnepre. Ella egyedül feszengett az egyik széken. Liza a vendégszobában gubbasztott, Kálmán a tévét kapcsolgatta a nappaliban, nagymamát senki sem látta ebéd óta. A régi kakukkos óra a falon felhúzta magát a hat órási jelzésre. Kálmán kisandított a feleségére, aki csak megvonta a vállát. Két perccel később mama lépett az asztal mellé:

– Nem gyújtjuk meg a második gyertyát? Liza, Kálmán, gyertek!

Senki sem mert ellent mondani a régi hagyománynak, de az örömteli történetek csaknem akartak felszínre kerülni. Magas fal húzódott közéjük.

– Miért sírsz, mama? – kérdezte félénken Liza könnyes szemű nagyanyjától.

– Nincs már hely számomra ebben a családban. Valamit eltitkoltok, ami bizonnyal fontos, hiszen mindannyiótokat nyomaszt. De ha velem már nem lehet megosztani, az azt jelenti, én már nem vagyok a család tagja.

– Ne beszélj butaságokat anya, csak téged akarunk megóvni. Mi mindent elintézünk.

– Hát persze, megóvni. Értem. Én úgyse tudok segíteni, bármi legyen, az én véleményem úgyse számít.

– Nem erről van szó, de amúgy is pontosan tudjuk a dologban a véleményed, de az most nem vinné előrébb Lizát – szólta el magát Kálmán.

– Micsoda, hát veled van valami, Liza? Ez még rosszabb, azt hittem téged csak hallgatásra parancsoltak. Jól van, ebből elég. Bármi is az, tudni akarom, megbirkózom vele. Külföldre akarnak küldeni tanulni, ugye?

Ella fejét csóválva jelezte férjének, bele ne merjen kezdeni. Liza az utóbbi napokhoz hasonlóan fel se merte emelni a fejét, csak mélyeket sóhajtott.

– Holnap Liza orvoshoz megy, hogy kiküszöböljenek nála egy hibát – fogalmazott szándékosan félrevezetően Kálmán.

Nagymama pár percig hallgatott, majd egy történetbe kezdett:

– Köszönöm, hogy elmondtátok. Egyszer régen ismertem egy fiatal lányt, aki szerelmes lett. A szíve választottja egy katona volt, aki fél évig állomásozott a lány falujában. A katonát tovább vezényelték, azonban maga mögött hagyott valamit. Szerelmet, álmokat és egy kisfiút, aki az anyja méhében növekedett. A lány szülei nagyon szegények voltak, így úgy döntöttek, keresnek egy családot, aki biztonsággal fel tudja nevelni a gyermeket. A próbálkozásuk azonban kudarcba fulladt. Senki sem akart magához venni egy fattyút. A tél beköszöntével már nagyon sürgetővé vált a nevelőcsalád megtalálása, de hiába zörgettek az ajtókon. A lány végül úgy döntött, ekkora terhet nem tehet a szülei vállára, és karácsony előtt elszökött. Az egész falu kereste a fiatal, terhes lányt sikertelenül. Féltek a legrosszabbtól, hogy két életnek vet véget elkeseredésében, és közben szörnyű bűntudat mardosta őket, hogy nem segítettek idejében. Szomorú karácsony volt abban az évben minden kiskalocsi házban, mert senki nem tudta, hogy a lány éppen Szenteste, egy távoli városban adott életet elsőszülött gyermekének.

Az ismerős falu hallatán Liza is felkapta a fejét.

– Csak kitaláltad – horkant fel haragosan Kálmán.

– Bárcsak úgy lenne, és bárcsak előbb mondtam volna el neked, hogy értékesebb legyen számodra a saját életed és annak az élete, akit a lányod hord a szíve alatt – ezzel a zárómondattal elfújta nagymama a gyertyát, jelezve, vége az adventi estének. Többet nem is beszéltek se a régi, se a friss történetről.

Az Olasz családban nem volt szokás a karácsonyi ajándékozás. Sokkal inkább az ünnep üzenetével, a szeretettel próbálták megtölteni egymás szívét. Szenteste azonban egy boríték hevert a fa alatt. Nagymama észre se vette, csak amikor már mindenki hazament, és egyedül rogyott a kanapéjára. Érdeklődve forgatta, de címzést nem talált. Ez az ő otthona, az ő fája, nem tudja honnan van, de felbontja. Egy levelet talált és egy fekete-fehér képet.

Kedves Dédmama!
Köszönöm neked az életem, és hogy volt számomra hely nálad. Nézd, már tizenkét hetes vagyok.
Ölel,
dédunokád