Váróterem

Kegyetlen az, ki durva, bántó, irgalmatlan, megbocsátani nem tudó és nem akaró. Az egész világra mondjuk, kegyetlen, de mi magunk éppenséggel nem vagyunk azok. Evickélünk a kegyetlen és a kegyelmes között félúton, s bolondnak nézzük azt is, aki ok nélkül büntet és azt is, aki ingyen adja a jót.
Most kezünkből kicsavarva az amúgy is értéktelen pénzt, üres zsebbel, tanácstalanul és beismerve gyengeségünket állunk meg előtted, Urunk. Mégis szükségünk van az ingyen kegyelmedre, a világmegmentő szeretetedre. És talán felismerve mérhetetlen ajándékod, mi magunk is kegyelmesebbé válunk kegyetlenségünkből.

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.