Két és fél nap internet nélkül? Ha amúgy is kizökkenek a hétköznapokból, akkor igazán nem lehet megterhelő – gondoltam. Tévedtem. Az elvonulásom offline része ébresztett rá, mennyire nem veszem komolyan a képernyő előtt töltött “köztes” időket.
Megérkezem az úticélhoz, kikapcsolom a GPS-t. Elküldök egy “minden rendben, megérkeztem, hiányozni fogtok” SMS-t, és leállítom az internetelérést a telefonomon. Bemegyek a házba, elfoglalom a szobát, beszélgetésekbe elegyedek. A telefon az éjjeliszekrényen marad, de észre se veszem a hiányát. Egy imádság alatt jut eszembe először, hogy most biztos elővenném, hogy megnézzem, le van-e halkítva – de milyen jó, hogy nincs nálam! Elmosolyodom, majd lefelé konyul a szám széle. Miért jut eszembe a telefonom ima közben?
Legközelebb lefekvéskor veszem kézbe. Forgatom, megnézem mennyi az időt. Tudatosul bennem, hogy most bizony végiggörgettem volna a “görgetni valókat”, de ehelyett egy könyvet ragadok, és olvasok.
Reggel ébredés után reflexből nyúlok érte. Azon kezdek el gondolkodni, hogy ma már alig tudok mit kezdeni a készülékkel internet nélkül. Régen offline állapotban is hallgattam zenét. Most nincs letöltve semmi. “Nem is vagy annyira okos” – mormolom a telefonomnak. Majd búcsú nélkül újra a szobában hagyom. Könnyebb nélküle a táskám. Nem a súlyának hiányát érzem. Az érzés inkább olyan, mint amikor a pórázon vezetett kutya nyakán kattan a csat, és tudja, hogy most szabadon szaladhat. De ez a szabadság furcsa magánnyal is eltölt. Mintha magamra maradtam volna, teljesen elszakadva a mindennapokat behálózó képzelt vagy valós kapcsolatoktól.
Más helyzetben ráeszmélek, hogy csak annyit tudok, amennyi a fejemben van. Ijesztő és kiszolgáltatott érzés. Beszélgetések közben annyiszor előkapnám a “lexikonomat”, hogy két szóváltás között ellenőrizzem, jól emlékeztem-e arra a filmcímre vagy névre? Máskor egy félbehagyott történet kezd kattogni bennem. Engem érdekel a folytatás, de a beszélgetés más irányba kanyarodik, rákeresnék a honlapjukra, de most erre sincs lehetőségem. És nemcsak az aktuális hírek, és tények tekintetében maradok magamra.
Eddig azt hittem, hogy a hétköznapi időhiánya az oka, hogy nem töprengek eleget mély, lelki kérdéseken. De valójában a figyelmem kalandozik el, mert ahogy kezembe veszem a világmindenséget (értsd. internet), más témák és világok nyílnak meg előttem, és üresen marad bennem a válasz helye, mint gyerekkorom röpdolgozatainál. Akkor sem azért hagytam ki feladatokat, mert nem tudtam a megoldást, csak fókuszálatlanságom miatt átugrottam őket. Most nincs mit tenni: az újra és újra feltörő kérdéseken gondolkodni kell. Hihetetlen mélységek és magasságok világosodnak meg előttem. Mert az az Isten, akit egy ideje olyan hallgatagnak gondolok, végig beszélt, csak én nem voltam teljes figyelemmel a hangjára.
Este lefekvékvésnél újra kezembe veszem a telefonom. Jobb híján a fényképeket pörgetem. Majd megnézem, mennyi időt tölöttem képernyő előtt aznap. Habár valóban csak percek adódtak össze, mégis megdöbbentő a felismerés, hogy tizenegyszer emeltem fel a készüléket úgy, hogy pontosan tudtam, hogy úgysem fogom használni. Nem kellett órát néznem, hiszen volt rajtam karóra, nem tudtam e-maileket olvasni, és tudtam, hogy kevesen fognak keresni, mégis tizenegyszer visszakéredzkedett a kezembe. Remélem, másnap már könnyebb lesz.
A második teljes napon ismerősök és ismeretlenek hívnak, SMS-t írnak. Bár ez nem internethasználat, de nem engedem a kizökkenést. Minden megkeresést átteszek a következő napra. Aztán belém hasít a gondolat, hogy ha ennyien hívtak ma, akkor mi lehet a messengeremben vagy az e-mail fiókomban? Vajon hányan írtak? Itt megint megállítom magamat. Csak az üzenetek száma mutatná meg a fontosságomat? Majd Isten emlékeztet rá, hogy ő bizony nem azon a kütyün fog keresni, és higgyem el, fontos és szeretett vagyok számára.
Csak este kerül újra a kezembe. Eljátszom a gondolattal, hogy ma már megtörhetném az internetmentességet, holnap reggelizünk, aztán lassan indulunk haza. Az elvonulás lényegi része véget ért. De megint megállok. Most mégis ki akarja ezt valójában? És mi az igazi indokom? Erőt veszek magamon. Töltőre teszem a telefonont azzal a gondolattal, hogy holnap bírnia kell az akkumulátornak. Ma még nincs szükségem rá.
Elérkezik az utolsó nap reggele. Eddigre jutottam el oda, hogy már nem érdekel a telefon, nem akarom megnézni a híreket, nem érzem magam lemaradva a világ eseményeitől, és nem zakatol bennem a kényszer, hogy üzenetekre válaszoljak. Tiszta fejjel kelek. Önmagam vagyok. Nem bújok történetek mögé, nem terelem el a figyelemem megszokásból vagy szándékosan. A szünetekben sem érzek késztetést, hogy a zsebemhez nyúljak. Képes vagyok csak lenni és figyelni. Aztán amikor visszakapcsolódok, rájövök, hogy lám-lám nem maradtam le semmi egetrengető fontosságról. Sőt, éppen így találhattam meg azt.
Nem tudom, mivel tervezel böjtölni idén, de szívből ajánlom, hogy ha teheted, szombaton vagy vasárnap (amelyiket könnyebb megoldani) ne használj internetet. Semmilyen felületen. Meglepő, hogy milyen mértékben, észrevétlenül épült be a függőség a mindennapjainkba. Légy jelen a körülötted lévőkkel, beszélgess az emberekkel vagy csak gyönyörködj a természetben, csukd be a szemed és figyelj a hangokra, olvass egy könyvet. Tanulj meg újra csak lenni.
Váróterem 