– Ki a leghatalmasabb személy, akit ismertek? – kérdezi a tanító néni.
– Nekünk az apukám a legmagasabb a családban – válaszol Dávid.
– Ügyes vagy. Én most nem magasságra gondoltam. Mit jelenthet, ha valaki hatalmas?
Sorra jönnek az ötletek:
– Erős.
– Bátor.
– Mint egy király.
– Senkitől se fél.
– Nagy.
– Ez igen! – dicséri meg őket a tanítónő. – Néha úgy is mondják, hogy királyok királya, uraknak ura. Legyen bármilyen híres, neves, magas rangú ember a földön, de akire én gondolok, a leghatalmasabb, még náluk is nagyobb! El tudjátok képzelni, milyen lenne, ha vendégségbe érkezne hozzátok?
Néhányan bólogatnak, valaki a vállát húzogatja tanácstalanul, majd az amúgy mindig csendes Lujza megszólal:
– Hozzánk minden évben eljön, de sajnos csak egyszer.
A csoportban minden szempár Lujzát fürkészi. A tanítónő szelíden bólint, biztatja, folytassa bátran.
– Anya akkor sokat takarít. Mindig szokott, de ilyenkor a polc tetejéről is letörli a port. Apa is kiporszívózza az autót, megszereli a nyikorgó ajtót, amit anya már annyiszor kért. Mindenkinek rendet kell tenni a szobájában. Megbeszéljük a családdal, mikor jöjjenek el hozzánk, nehogy lemaradjanak. Anya és mama mennyei lakomát készít, közben egyszer sem vesznek össze, csak nevetgélnek. Annyi étel kerül az asztalra, hogy meg se bírjuk enni. Leves, második, és nem csak egy, sok-sok féle desszert. Ilyenkor a legfényesebb a lakás: világít a gyertya, a fényfűzér, csillognak a díszek. A nappaliba társasok sorakoznak. Mikor ez a vendég érkezik, mindig van idő játszani is. Máskor a szüleim kérik, foglaljam el magam egy kicsit, hadd beszélgessenek a felnőttek. Amikor elmegy szomorú vagyok, mert tudom, hogy egy évet kell várnom arra az estére, amikor újra megjelenik, és elvarázsolja a lakást, szüleimet, a család többi tagját és engem is. Idén is várjuk. Én galériás ágyat kértem karácsonyra, és az a tervem, hogy ha megkapom, nem engedem kidobni a régit, hátha meg tudnám győzni a vendéget, lakjon velünk, hogy minden nap ünneppé lehessen.
Váróterem 