Az ószövetségi karakterek közül az egyik kedvencem Dávid. Különösen szeretem, ahogyan a története indul. Egy senki, egy pásztorfiú, akit még a családja sem tart számon, Isten mégis őt választja ki királynak. Amikor Sámuel (a próféta) keresi a leendő uralkodót, hogy felkenje, akkor ő, a család, de még Dávid is meglepődik Isten döntésén. A felkenés nem emberi érdemnek, teljesítménynek, sőt, mégcsak rangnak sem a következménye, hanem az isteni kiválasztás tökéletes kiábrázolása.
De hogyan kapcsolódik mindez Jézushoz? Ézsaiás próféta – amikor a megígért Messiásról (Felkentről) beszél – azt mondja: felkent engem az Úr. Azaz Isten indítja küldetésébe az örömhírt és szabadulást hozót. Nem egy olyan személyről van szó, akiről élete végén mondanak szépeket, nem egy életműdíj vagy kitüntetés jelzi majd munkája sikerét, hanem arról, akit Isten már indulásakor kiválaszt és a Lelkével felken, mint Küldöttjét. Amikor Jézus megszületik erre a világra, akkor úgy jönnek hozzá a pásztorok és bölcsek, mintha egy király született volna. De hogy-hogy? Jézus felkenése nem úgy történt, mint Dávidé. Habár kiemelt pillanat a Jordánnál való megkeresztelése, de a felkenéséről Jézus így mesélt Názáretben:
„Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” Lukács 4,18-19
A felkenés számomra egy legitimáció, amit az Atya adott a Fiúnak. Nem arról van szó, hogy a Fiú megszökött az atyai házból, és titokban megmentette a világot, mint egy szuperősös történetben. A Szentháromság Isten együtt döntött úgy, hogy a Fiút adja értünk, értem. Ez a felhatalmazás olyannyira univerzálisan történt, hogy hiába nem azon a területen élek, hiába nem zsidó családba születtem, hiába más korban élek, engem is érint. Az Atya megerősítette Jézus küldetését, hogy elvégezheti a megváltói szolgálatot az egész világra nézve. Azt sem bánta, hogy a felkent (Messiás, Krisztus) a vád egy pontjává válik majd Pilátus előtt. Mert aki félreérti, az földi uralkodót lát benne, aki nem veszi komolyan, az nem látja meg Jézusban a királyt, aki egészen közel meri engedni magához a gondolatot, az felismerheti benne a Megváltót.
Váróterem 