Amikor azután eljött a szombat, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és álmélkodva így szóltak: Honnan kapta ezeket, miféle bölcsesség az, amely neki adatott, és hogyan lehet, hogy ilyen csodák történnek általa? Vajon nem az ácsmester ő, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk húgai is? És megbotránkoztak benne. Márk 6,2-3
Az ókorban az apai mesterség szinte átfolyt a gyermekekbe. Látták, kipróbálták, és 14-15 éves koruktól akár egyedül is gyakorolták. Adott volt, hogy Jézus is eltanulja apja szakmáját, akiről köztudott, hogy ácsként tevékenykedett. Engem mégis megállított egyik héten a fenti igeszakasz, mikor a kételkedők nem úgy hivatkoznak Jézusra, mint az ács fia (Lásd: Máté 13,55), hanem az ácsmester. A kiragadott történet Názáretben játszódik, Jézus hazájában. A hitetlen kételkedők nem értik, hogy az országban kóborló, majd hazatérő fiatal, hogyan tett szert a csodatévő erőre és felfoghatatlan bölcsességre? Hát ő nem az az egyszerű ács? A gondolat folytatódhatna úgy is, hogy hát nem az az ács, aki nálunk dolgozott az apjával pár éve? Akkor olyan “normálisnak”, hétköznapinak tűnt. Ki gondolta volna ezt róla? – Mi is hasonlóan furcsállhatjuk, mikor bekategorizálunk valakit a szakmája alapján, aki később meglep az intellektusával, a kedvességével, az empátiájával…
Jézus, mint ács, arra is figyelmeztet bennünket, hogy ha csak úgy képzeljük el Jézust, mint a csodatevőt, a gyógyítót, akkor könnyen eltávolodhat tőle a szívünk. Nehéz a szuperhősökkel azonosulni szuperképesség nélkül. Jézus az élete zömében olyan hétköznapi életet élt, mint mi. A Szentírás Jézus születése és közel 30 éves korában történő szolgálatba állása közötti időről igen kevés történetet mond el. De ha kihagyjuk a számításainkból ezt az időszakot, akkor a történet csupán annyira zsugorodik, hogy Isten elküldte a fiát, aki megszületett emberi testben, prédikált az Isten Országáról, tanítványokat képzett, betegeket gyógyított, és fiatalon keresztre feszítették. Hol marad akkor az emberré lett Isten, aki nem tartja koszosnak azt sem, hogy szerszámot ragadjon, aki reggel felkel, megdörzsöli a szemét, és dolgozni indul? Ha kimarad a dolgozó Jézus képe a gondolatainkból, akkor a hétköznapjainkat könnyen megtartjuk a régi kerékvágásban, és maximum ünnepnapokba engedjük be Istent, hiszen ő csak azzal foglalkozik. Mennyivel inspirálóbb, ha csak elképzelem az emberré lett Istent, aki egy hétköznapi szakmában mások elé éli Isten jóságát, kedvességét, jóindulatát, igazságát, segítő szándékát. Ha ez igaz, akkor nincs kibúvóm, mert Isten engem is képessé tehet, hogy a munkámban alázattal, elhivatottsággal, szorgalommal, irgalommal és szeretettel visszatükrözzem Istent a körülöttem lévőknek.
Váróterem 