Azt mondják, óriások csak a mesékben élnek. De akkor miért van az, hogy körbenézek, és mindenhol égigérő bácsik és nénik nyaldossák a felhőket. Létra lábaik dülöngélnek minden irányba. Itt sétálnak közöttünk, mégsem hisznek a létezésükben. De hát a sajátjukban sem? Szerintem az óriások barátságosak. Jó, hogy nagyok, mert több bennük az ölelnivaló. Képesek magasból is leszedni a meggyet. Oda tudják adni a polc tetején tartott ukulelét. Erős karjaikkal hirtelen az égig emelnek, én pedig széttárom a szárnyakká változott karjaim, és repülök.
– Azta, nézd, anya, ott egy óriás!
– Megbeszéltük cicuskám, nincsenek.
– De nézd, ott a földön, milyen nagyra nőtt az árnyékom!
Váróterem 