Váróterem

Így szól az Úr igéje Jónáshoz, Amittaj fiához: Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba és prédikálj ellene, mert eljutott hozzám gonoszságának híre. El is indult Jónás, de azért, hogy Tarziszba meneküljön az Úr elől. Elment Jáfóba, talált ott egy hajót, ami Tarziszba készült. Kifizette az útiköltséget és hajóra szállt, hogy a rajta levőkkel Tarziszba menjen az Úr elől.
Jónás 1,1-3

Kedves Testvérek, bár prófétai könyvről és egy prófétáról beszélünk, a könyvben mindenki megtér, és mindenki hallgat az Úr szavára – kivéve a prófétát. Arra hívlak ma titeket, hogy ne a pogány népek oldaláról szemléljük ezt a történetet, ne Ninive lakosságával legyünk most elfoglalva, hanem nézzük meg azt, hogy milyen élethelyzetbe jutott Jónás. Ez az élethelyzet az, amikor valaki távol van az Istentől.
Meg fogjuk nézni a mai napon azt, hogy ez a távolság hogyan alakul ki Isten és ember között.
Megnézzük, hogy milyen érzés távol lenni az Istentől.
Aztán arra is ki fogunk térni, hogy valójában hol van Isten? Mennyire távol vagy éppen mennyire közel.

Hogyan kerülünk távol Istentől? Egyszerű a dolog, bennünk van az ádámi-lelkület, amit úgy tudnék összefoglalni egy szóval, hogy „NEM”. Aki nem hisz abban, hogy ez a lelkület bennünk van és velünk születik, az nagyon kevés időt töltött kisgyerekekkel. Hiszen többségük első szava az, hogy „nem”.

Mit látunk Jónásnál? Mi az ő szava ahhoz az Úrhoz, aki megszólítja őt – mennyien vágyakozunk ilyen konkrét útmutatásra, hogy ide menj, és ezt csináld –, ő hallja, és bár nem írja le a Szentírás, hogy azt mondja, hogy „nem”, de azt leírja, hogy Jónás elindul, csakhogy az ellentétes irányba. Ez az ádámi-lelkület, ez a jónási-út az, ami bennünket nagyon távol tud vetni Istentől. Habár ezek a „nem”-ek sokszor éppen a mi kárunkra vannak, azért csak használjuk őket. Annyira kárunkra van, mintha egy túravezető elmondja, hogy erre fogunk haladni, de valaki úgy dönt, hogy „nem, én pont a másik irányba megyek”.

Jónás a saját döntéséből kerül távol Istentől. Az az igazság, hogy mi magunk is sokszor azért vagyunk távol Istentől, mert mi így döntünk. A 139. zsoltár írója is valami hasonló lelkiállapotban lehetett, mint Jónás, amikor azt írja, hogy: Hová menjek lelked elől, orcád elől hová fussak? Aztán felsorolja, hogy milyen helyekre tudna elbújni Isten elől. Tudjátok mi ennek a zsoltárnak a mondanivalója? Nem tudok sehová menni, mert Isten mindenütt jelen van.

Feltettem a kérdést magamnak, hogy vajon tényleg tudunk távol kerülni Istentől? Tényleg el tudok távolodni tőle és messze menni? Mint ahogy Jónás az akkori világkép szerint a világ végére elmegy, csakhogy elmeneküljön az Isten elől. Képesek vagyunk mi erre? Van erre hatalmunk, hogy azt mondjuk, hogy márpedig én az Isten nélkül élem az életem? Ha lenne, akkor az olyan lenne, mint amikor egy albérlő több éve kivesz egy lakást. Szeretjük az ilyen albérlőket, akinek van kiadó lakása tudja, mert nincs vele gond. Tegyük föl, már 6 éve kiveszi a lakást, jól érzi magát, általában nem is beszél a tulajdonossal, csak átutalja a költségeket, a tulajdonos sem nagyon zavarná, hiszen tudja, hogy minden rendben van, de telnek-múlnak az évek, és ez az albérlő egyre inkább otthonosabban érzi magát. Már nem az a jófajta otthonosság, hanem az, amikor „ez már az enyém, nekem nem szól bele senki, hogy ide beüssek egy szöget, vagy sem, hiszen nem is beszélek a tulajdonossal”, és ahogy ebbe a helyzetbe belekényelmesedik, hogy hiszen ez az enyém, egy idő után már elfelejt utalni is. Vajon mit tesz ez a tulajdonos? Mert addig minden rendben volt, a számlák is rendezve voltak, a szomszédok se panaszkodtak, de egyszer csak megszűnik az utalás. Vajon mit tesz Isten azzal a teremtett világgal, amit ő odaad az embereknek és aztán azt látja, hogy telnek-múlnak az évek és az emberek elfelejtik, hogy amúgy ki is ennek a tulajdonosa. Most arra ki sem térek, hogy elfelejtik az Istennek járó tizedet az Istennek adni. Ha esetleg Isten mondana valamit, hogy jobb lenne ezt így csinálni, akkor a válaszunk egyszerűen az, hogy „nem”.

Távol kerülni Istentől. Ezek a példák és ez a jónási-lelkület, amit hozok nagyon szigorú abban, hogy konkrétan „nem”-et mond Istennek. Talán egyesek ki is bújhatunk, hogy azért ilyet én nem teszek, én hívőnek tartom magam, biztos vannak ilyenek, de azok mások. De tudjátok, távol lehet kerülni Istentől úgy is, hogy nem mondjuk ki azt a „nem”-et. Igazából nem is tisztán szándékosan tesszük, csak belesodródunk abba, hogy egyre-egyre távolabb kerülünk Istentől. Nyáron is könnyen előfordulhat ez, amikor elmegyünk egy másik helyre, nyaralunk, vagy kirándulunk, megváltozik a napirendünk, megváltozik az a napi rutin, amibe eddig olyan könnyű volt belehelyezni a reggeli csendességet, de most vendégségben vagyok, nem akkor kelek, nem akkor fekszem le, amikor szoktam, és a nyaralás alatt eltűnik az Istennel való kapcsolat – mert most kikapcsolódunk. Aztán visszajövünk, és lehet, hogy valaki már nem veszi újra kezébe a Bibliát. Vagy vasárnap nem megy el istentiszteletre, mert esetleg külföldön van, vagy nincs erre lehetősége, és hazajön és esetleg már ide sem jön el. Vannak ilyen helyzetek, ami belesodorhat bennünket abba, hogy távol kerülünk Istentől. Az egyik baba-mama alkalmon arról beszéltünk, hogy amikor kisgyermeke születik egy anyukának milyen könnyen belesodródik abba a helyzetbe, hogy távol kerül Istentől, mert ugyan mikor és hogyan? De a járványhelyzet is ilyen volt. Külső tényező, de könnyen távol kerülhettünk az Istentől.

Távol Istentől. Hogyan sodródunk bele, arra már sokféle példát mondtam, de hogyan érezzük magunkat, amikor távol van az Isten? Hadd olvassak fel egy másik igerészt, aki tudja, az nagyon ügyes, ha kitalálja, hogy ez az imádság honnan való:

„Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és Ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és Te meghallottad hangomat. Mélységbe dobtál a tenger közepébe és áradat vett körül, minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Én már azt gondoltam, hogy eltaszítottál magadtól és nem láthatom többé szent templomodat. Már-már életemet fenyegette a vízmélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld. De Te kiemelted életemet a sírból, ó Uram, Istenem. Amikor elcsüggedt a lelkem az Úrra gondoltam, és imádságom eljutott Hozzád szent templomodba. Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket, de én hálaéneket zengve áldozok Neked, és amit megfogadtam teljesítem. Az Úrtól jön a szabadulás.”

Az egyik legszebb hálaadó éneke a Bibliánknak. Van 150 zsoltár, gondolhatnánk, hogy onnan az egyik, nem téved nagyot, aki így gondolja, mert a 42. zsoltár, nagyon hasonló ehhez, de ez Jónás imádsága. Annak a Jónásnak az imádsága, aki úgy döntött, hogy hátat fordít Istennek, és ennek meg lett a következménye az ő életében. Egy hatalmas viharba került a hajója, amin éppen utazott, és mikor kitudódott, hogy a vihar miatta van, kidobták a hajóból, és egy nagy hal a gyomrában menekítette őt meg ettől a veszedelemtől. Aztán az Úr újra szól hozzá, és újra ugyanazt kéri tőle. És Jónás elindul – de most már a helyes úton. De mennyire mélyen fogalmazza meg, hogy mit él át ebben a nyomorúságban! Mikor távol kerülünk Istentől, legyen az veszedelem, vagy veszélyhelyzet, egy nehézség, vagy esetleg gyász, akkor hasonló érzéseink lehetnek. Mennyire érdekes, hogy mi tudjuk, hogy Jónás az, aki hátat fordított Istennek, ő mégis ebben az imádságban azt mondja: „én már azt gondoltam, hogy eltaszítottál magadtól”. Hát nem a mi lelkületünk is ilyen a mélységben, a nehézségben? Azt gondoljuk, hogy Isten távol ment tőlünk, hogy Isten eltaszított magától bennünket, és hányszor halljuk ezt egy súlyos katasztrófánál: hát hol volt Isten? Hogyan engedhette ezt meg? Jónás sem elsődlegesen arra tekintett, hogy én a magam makacsságából jutottam oda, ahová, hanem Istenre hárította. „Már azt gondoltam, hogy eltaszítottál magadtól”. Ez a távoli istenkép sokszor a vallásos emberre is jellemző. Úgy mondanám inkább, hogy a felületes vallásosságra. Elképzeljük ezt a szép világot, el is hisszük, hogy ő teremtette, talán azt is, hogy az embert is ő teremtette, de Isten távol van ettől a világtól. Hányan gondolnak így Istenre: én hiszek Istenben, van ő valahol a messzeségben, na de nem ott, ahol én. Sajnos ugyanez igaz arra is, aki megfárad a vallásosságban, hogy lehet, hogy az élete bizonyos pontján azt érezte, hogy nagyon közel van Istenhez, de aztán telt-múlt az idő, s azt érezte, hogy ez az Isten távolodik tőle. De láthatjuk Jónás példájából az irányt, hogy nem Isten az, aki eltávolodik az embertől, és talán, ha ezt elfogadjuk akkor nem vádaskodás van a mi szívünkben, amikor nehézségben vagyunk, amikor ezekkel az érzésekkel vagyunk telve, hogy olyan, mintha Isten távol lenne tőlem, hanem mindezt megéljük úgy, hogy most kiálthatok még hangosabban Istenhez. Most van annak az ideje, hogy nagyon hangosan, nagyon erősen, nagyon kitartóan kiáltsak és megszólítsam az Urat. Ha kell akkor bűnbánattal: Uram, én rossz úton jártam, de szeretnék Veled járni, hogy én is érezhessem, hogy azon az úton haladok, amin Te, hogy Te ott vagy mellettem és vigyázol rám. Aztán Jónás így tett: „Amikor elcsüggedt a lelkem, az Úrra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád Szent templomodba”. Mert az Úrhoz kiáltani a legnagyobb mélységből. Ez a bűnbánat ez az odafordulás Istenhez, ez adta a valódi fordulatot Jónás életében. Lehet azt gondolni, és úgy ábrázolni Jónást, hogy erre megy, aztán arra megy, de az igazi fordulat akkor van az életében, amikor úgy fordul oda Istenhez, hogy: Te vagy a szabadító, Te vagy az Úr, nekem Rád kell hallgatni. Aztán ő maga kimondja, hogy teljesítem azt, amit megfogadtam és hálát adok Neked. Megfordul az Istenhez való viszonya, a kapcsolata Istennel végre valóban elmélyül, pedig előtte se gondolnánk, hogy olyan távol volt Istentől, ha ennyire konkrétan hallotta a hangját, de ebben a mélységben valódi közelségbe tud kerülni Istennel.

Vajon csak a mélységben? Vajon csak akkor, amikor bűnbánattal állunk meg előtte csak akkor van ott Isten? Vajon csak egy úrvacsorai alkalomkor van jelen? Vajon csak itt a templomban? Vagy ha imádkozom? Nem. Isten mindenhol jelen van. Lehet, hogy ő előbb imádkozik értünk, mint hogy mi imádkoznánk. Lehet, hogy ő előbb érkezik meg a templomba, mint mi megérkeznénk, és miért ne lehetne így, hiszen az Ő háza. Láthatjuk Jónás történetében, hogy nemcsak akkor van vele, amikor kiszabadul ebből a rettentő nagy mélységből szó szerint, hanem ott van a hajón, ott van az úton, akkor is, amikor Ninivével ellentétes irányba halad, és akkor is, amikor Ninivébe megy.

Tudjátok a két fél közül inkább az emberre igaz az, hogy nincs jelen. Még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy jelen vagyunk. Ez most például jó alkalom azt gondolni, hogy jelen vagyok, de vajon valóban jelen vagyunk? Testestől-lelkestől, gondolatainkkal együtt jelen vagyunk? Szerintem Isten sokszor úgy érzi a mi jelenlétünket, mint amikor mi olyanhoz beszélünk, aki éppen egy telefon képernyőjét nézi, esetleg még görgeti is, beszélünk hozzá, de süket fülekre lelünk. Hú, nagyon bosszantó! Tegnap a férjemnek is át kellett ezt élnie. Meg is kérdezte, hogy: hallottad, amit mondtam? Sajnos csak foszlányokat… Mennyivel súlyosabb, ha Istennek kell átélnie, hogy odaadjuk a testi jelenlétünket, de közben hiába szól, hiába mondja, mert süket fülekre lel, vagy ha meg is halljuk, akkor kilépve a templomból másik irányba megyünk, nem abba, amibe ő küld bennünket. Isten a lehető legközelebb ment Jónáshoz, nemcsak a kiáltásakor, hanem már előtte is. Végig ott volt vele. A legközelebb jött az emberhez is, amikor emberi testben jött el közénk. Ő mindenre képes, de a mi felfogóképességünknek ez a maximuma, hogy ő emberként ott van velünk, és Ő ezt megtette, hogy a legközelebb lehessen az emberekhez. Olyan közel tud menni az emberhez, hogy elérje azokat a titkos bűneinket, amihez senkit nem engedünk oda. Olyan közel jön hozzánk, hogy meglátja azokat a rossz irányba menő utakat, amikkel nem dicsekszünk, amit nem írunk bele az életrajzunkba. Olyan közel jön hozzánk, hogy mindezt magára tudja venni. Nem azért jön, hogy számon kérje ezt, hanem azért, hogy magára vegye a mi bűneinket az emberben eljött Isten, az Úr Jézus Krisztus.

Ma alkalom van arra, hogy újra ezt a közelséget éljük át, és nemcsak itt és most, hanem majd holnap is, holnapután, és minden napon. Hogy végre úgy éljük az életünket, hogy minden percében tisztában vagyunk vele, hogy Isten jelen van! Ő megsegít bennünket!

Evezős példával zárom. Jézus ott van abban a hajóban, amiben mi evezünk. Az, hogy neki adjuk a kormányt, vagy mi akarunk kormányozni, az a mi döntésünk. Olyan Istenünk van, hogy még akkor is benne van a hajóban, ha mi a legnagyobb veszedelem felé hajtjuk azt. Ilyen önfeláldozó és önmagát értünk adó, megváltó Isten a mi Urunk, Jézus Krisztus. Ámen.

Elhangzott 2021.07.25-én, Szigetszentmiklós-Újvárosi Ref. Gyülekezetben.

Kép forrása