„Amikor a sokasághoz értek, odament hozzá egy ember, térdre borult előtte, és ezt mondta: Uram, könyörülj a fiamon, mert holdkóros és nagyon szenved: gyakran esik a tűzbe, meg a vízbe is. Elhoztam őt tanítványaidhoz, de nem tudták meggyógyítani. Jézus így válaszolt: Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Hozzátok őt ide! Ekkor Jézus rákiáltott, és kiment abból az ördög, a gyermek pedig meggyógyult még abban az órában. Akkor a tanítványok külön odamentek Jézushoz, és megkérdezték: Mi miért nem tudtuk kiűzni? Ő így válaszolt: Kishitűségetek miatt. Bizony mondom nektek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda – akkor odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen. Ez a fajta pedig nem távozik el, csak imádságra és böjtölésre.”
Mi a közös az űrutazásban és felolvasott igében? Segítek: mind a kettőben van egy olyan pont, amikor az ember azt gondolta, hogy ez lehetetlen. Aztán történik valami, valami fantasztikus. 1969. július 20. az első Holdra-szállás. Az első sikeres Holdra-szállás. Az egyik legnagyszerűbb tudományos eredmény a mai napig. Fantasztikus! De nem csoda. Mert az, amit 1969-ben a fekete-fehér képernyőn milliók követtek, az, ami akkor az egymással háborúzó szétszakadt világot mégis eggyé tudta kovácsolni, amikor az emberiség egyfelé nézett, és ugyanaz érdekelte, ugyanaz volt a beszédtéma (ha farsangot ültek volna, minden fiú ugyanannak akart volna öltözni: űrhajósnak), az a történet mára már elérhető. Igaz, mélyen a zsebébe kell nyúlni annak, aki egy hétórás űrsétára el szeretne menni, de lehetséges. Mert annyi mindent megmagyaráz, elér, és ismételni képes a tudomány. Mintha a tudománynak az lenne a feladata, és azért munkálkodna, hogy minél több tényről, minél több történésről levehesse azt a jelzőt, hogy „csodával határos módon”. De hiába igyekszik gőzerővel, vagy kvantumfizikával, a tudomány soha nem fog elérni mindent. Lesznek azok az apró vagy éppen nagyobb történések, amire legalább a templomben használjuk azt a szót, hogy: „csoda”. Mert vannak és lesznek csodák.
Te hiszel benne? A te életednek volt már része a csodában? Azt gondolom, hogy mindenki találkozik csodával, csak nem mindenki látja meg.
Nézzük meg, mi történik a felolvasott történetben!
„Nem tudták…” Ott van egy beteg gyermek, akit az édesapja már nagyon sokféle emberhez elvitt, hogy meggyógyuljon. Elviszi a tanítványokhoz is, és a tanítványok nem tudják meggyógyítani. Aztán jön egy ember, egy hegyről sétál le pár barátjával, odamegy és meggyógyítja.
Mitől lesz ez csoda? Az egyik oka, hogy ezt csodának tartjuk a mai napig, hogy nem tudjuk, pontosan hogyan történt. Nemcsak Máté evangéliuma, hanem Márk evangéliuma is beszámol erről a történetről. Ott ugyan nem holdkóros fiú, hanem néma lélekként van definiálva ez a betegség – ma egészen más betegséget mondanánk rá -, de nem az a lényeg, hogy mi a kór, hanem az, hogy nem értjük, és nem tudjuk, hogyan lehet gyógyítani egy rákiabálással. Máté sem orvosi leírást ad, Márk sem. Ő ezt írja: „Te néma és süket lélek, én parancsolom neked, menj ki belőle és ne menj bele többé. Az pedig felkiáltott, erősen megrázta őt, és kiment belőle. A gyermek olyan lett, mint a halott, úgyhogy sokan azt mondták: meghalt. Jézus azonban kezét megragadva felemelte, és az felkelt.”
Ahogy most felolvastam nektek ezt a történetet még Máté evangéliumából alapigeként, megütötte a szememet és a fülemet az, hogy: „egy órán belül meggyógyult”. Érdekes, hogy van ez a kis idő a csoda megtörténtekor, amikor még el lehet menni úgy, hogy nem tudjuk, hogy az a csoda valóban megtörtént-e. Itt is el lehetett volna menni annál a pontnál: hát meghalt. De aztán Jézus felkelti és meggyógyul. El lehet menni a keresztnél is úgy, hogy: meghalt. Aztán van nem egy óra, hanem három nap és feltámad. Csoda történik. Mert akármelyik csodát emelném ki, itt ezt a gyógyítást – vagy a ti csodátokat, ami az eszetekbe ötlött -, mindegyik ellentmond a korábbi tapasztalatoknak. Mert a csoda nem számol valószínűséget, nem latolgatja az esélyeket, hogy ez még belefér, ez már nem. Megvan az a jelzője, és ezt nem lehet tőle elvenni, hogy rendkívüli esemény. Azért lehetnek csodák, mert a csodának nem az ember, hanem az Isten a cselekvője. Tudjátok, ha közelebb mernénk menni a csodákhoz – na, nem úgy, hogy kétkedve boncolgatjuk, nem úgy, hogy meg akarjuk mindenképpen magyarázni, hanem őszinte érdeklődéssel -, ha közelebb mernél menni a csodákhoz, ha meg mernél állni mellette, akkor te magad is az élő Istennel találkoznál.
Mózes azt mondja: „Megnézem ezt a nagy csodát, miért nem ég el az égő csipkebokor.” Odamegy, és az Istennel találkozik. Tudjátok ez fordítva is igaz: aki az Istenhez megy, aki az Istennel szeretne közösségben lenni, aki kutatja őt, aki keresi Őt, aki időt tölt Vele, az csodákat fog megtapasztalni. Akár a tanítványok, amikor Jézussal sétáltak három éven keresztül.
De nem elég csak ez! Mert Jézus azt mondja, hogy kell még valami a csodához: egy aprócska kis összetevő, elférne úgy az ujjaim között, hogy észre se vennétek. Egy apró, pici mustármagnyi hit. Ez a hit nem bennünket tesz erőssé, hanem ez a mustármagnyi hit legyőzi a lehetetlent. Legyőzi a lehetetlent! (Milyen vicces lett volna, ha az egyik gyerek -, mondjuk, legyen református berkeken belül a „Hajnalcsillag” református óvodában – mustármagnak öltözik. Ő legyőzi Halk-ot, meg a Pókembert is, meg mindenkit, mert legyőzi a lehetetlent ez a mustármagnyi hit.) Az a baj, hogy ebbe a mustármagnyi hitbe nem lehet belebotlani. Olyan kincs, mint a kagylóban az igazgyöngy, mint a bányában az érc, amiért meg kell dolgozni, amit kutatni kell, kemény és kitartó munkával, ami lehet, hogy csak akkor lesz az enyém, ha odaszánom magam, ha kell lemondás árán is. Ha megvan ez a mustármagnyi hit, akkor igaz lehet rám is az az általunk is használt kifejezés: van szeme rá. Van szeme, hogy észrevegye a csodákat. Vagy éppen hagyod, hogy elmenjen melletted? Hogy a csodákat elsodorja az élet, vagy éppen téged sodor el a csodák mellől?
Beszélgettünk a kincsekről, a bányászatról, az arany megtalálásáról a munkatársi bibliaórán, csütörtökön. Az egyik testvér mondta, hogy olvasta, hogy a Dunában mennyi kincs van, és sodorja lefelé mellettünk is, csak elmegy mellettünk az a sok kincs. Nem mintha nem hinnék a szavának, de felkeltette az érdeklődésemet, hogy: tényleg, arany a Dunában? Utána olvastam, és tényleg. Vannak túrák is, hogy a Dunából kimert homokot megszűrik, és aki talál egy kis aranyrögöcskét, morzsát, az haza is viheti emlékként. De, ha nem tudunk erről, ha csak éljük az életünket, akkor elsodorja mellettünk azt a sok-sok kincset.
A csodákkal nemcsak ez történik. Nemcsak az a hibafaktor, hogy mi nem vesszük észre, vagy nem törődünk vele, hanem néha az is, hogy úgy történik meg egy-egy csoda, hogy csak nagyon kevés ember tud róla. Nem tudódik ki, nem lesz belőle hírverés, nem lesz híradás róla. Az itteni igeszakaszban ennél a csodánál rögtön az elején azt olvastam, hogy: „Amikor a sokasághoz értek”. Itt ennél a gyógyulásnál nemcsak Jézus volt jelen és egy beteg, hanem ott volt az édesapa, ott volt a tizenkettő tanítvány, és Márk még azt is hozzáteszi, hogy ott voltak a farizeusok is. Jelen voltak, látták a csodát, és mégsem tudtak hinni a szemüknek. Hiszen ezek közül az emberek közül – legalábbis az egyik csoport – egy idő után képes volt ezt a gyógyítót keresztre feszíteni.
Merthogy veled is megeshet, kedves testvér az, hogy a tűzoltók kivágnak egy totálkárosra tört autóból. Kiszállhatsz abból az autóból úgy, hogy azt mondod, hogy: Huhh, jó nagy mázlim volt! Így kiszállni ebből?! Vagy lábra állhatsz és folytathatod az utadat úgy, hogy dicsőíted az Istent. A kettőben nem változik, hogy mi történt, nem változik, hogy mekkora tragédia is lehetett volna, sőt még azt mondom, hogy a hozzáállásodon kívül még az sem változik meg, aki cselekedte az ő megmentő szeretetével azt, hogy te épségben kiszállsz abból az autóból. Ami a különbség, az csak az, ami benned van, hogy mit gondolsz: a szerencse játszik veled; kaptál még egy esélyt az „élettől”; vagy dicsőíted az Istent? Tudod, a csodáktól való megfosztás a hívőket is kísérti. Ez nem két nagy tábor, hogy van, aki észreveszi és van, aki nem veszi észre. Mert az, aki nem szeretné, hogy észrevegyük a csodákat, az ezt a látótábort is kísérti.
Hadd mondjak el egy közelmúltban megélt történetet: Egyik ismerősöm felhívott december tájékán, s azt mondta, hogy elment az éves nőgyógyászati vizsgálatra, és hívta őt az orvos. Mi nők tudjuk, hogy ez mit jelent: az nem jó, ha az orvos hív minket az eredménnyel. Kiderült, hogy megtalálták a tenyésztésben a HPV vírust, ami nagyon hajlamossá teszi rákos megbetegedésekre. Ha valóban ott van, akkor ezzel foglalkozni kell. Azt mondta neki ez az orvos, hogy: „Jó, ez most így alakult, pár hónap múlva legyen egy vizsgálat, és megnézzük, hogy mi legyen a folytatás.” Aztán pár hónap múlva ez az ismerősöm újra elment a vizsgálatra, megint hívta az orvos. Nem találják. Most nincs ott ez a vírus. Azt mondta neki: „Kedves páciens, ezért van szükség a kontroll vizsgálatokra, mert előfordul, hogy ezek az érzékeny műszerek néha hibáznak, meglátnak olyat, ami nincs is ott, de hát látjuk, nincs is probléma. Majd jöjjön vissza egy idő után, de nyugodjon meg, minden rendben van.” Beszéltem ezzel az ismerősömmel, egyezik a véleményünk abban, hogy nem, nem adjuk oda azt a mustármagnyi hitünket abban, hogy az Isten meghallgatta a mi imádságunkat az alatt a három hónap alatt. Hogy a kitartó imádságra az Isten a mai napon is tud felelni, nem a műszer romlik el, aztán jól működik, hanem az Isten képes gyógyítani! Nem adjuk ezt a hitünket, mert szükségünk van a csodákra! Nektek nincs? Dehogynem!
Most csak arról beszéltem, hogy ez a mustármagnyi hit elegendő arra, hogy észrevedd a csodákat, de miről beszél Jézus? Arról, hogy ez a mustármagnyi hit csodatevőkké teheti a tanítványokat. Nagy különbség van ám ebben! Ahogy Jánosnál is azt mondja ugyanennek a tanítványi körnek: „Bizony-bizony mondom nektek, aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek. Sőt azoknál nagyobbakat is tesz. Mert én az Atyámhoz megyek, és amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, megteszem azt.” (János 14.12-14.)
Hogyhogy nem történnek akkor csodák? Hova lettek ezek a tanítványok, akik megkapták ezt a hatalmat? Hadd tegyem fel inkább így a kérdést, hogy: Hogy állunk mi az ilyen mély imádsággal? Vizsgáld meg az imaéletedet! Mersz-e az Istenhez fohászkodni a lehetetlenért az Ő nevében? Vagy, hogy állunk a böjttel? Gyakoroljuk? „Ez a fajta pedig nem távozik el csak imádságra és böjtölésre.” Imádság és böjtölés együtt kinyitja a végtelent, mert az Istenhez kapcsol bennünket! Mindez nem rólunk szól, mert a böjt, az imádság nem monológ, nem egyoldalú, hanem párbeszéd az Istennel. Ha valaki azt mondaná, hogy ez csak kiragadott mondat, hol olvasunk még arról, hogy az imádsággal és a böjttel betegeket lehet meggyógyítani, annak ajánlom a Zsoltárok könyvének 35. fejezetét, amiben azt olvassuk: „Ők betegek voltak, én zsákruhát öltöttem, böjttel gyötörtem magamat újra és újra, szívből imádkoztam”. Vagy ha a böjtnél akadunk fenn, akkor a legjobb szívvel ajánlom így böjtfőn, akár délutáni olvasmánynak Ézsaiás könyvének 58. fejezetét, ahol az Istennek tetsző böjtről ír: a tevőleges böjtről, amikor nem az a lényeg, hogy mit vonok meg magamtól, hanem az, hogyan fordulok oda a szükségben lévőkhöz, felebarátomhoz. Ez a fejezet pedig azt a kis félmondatot örökíti meg számunkra: „sebed gyorsan beheged”. Aki olyan böjtöt folytat, mint amit leír, annak „sebe gyorsan beheged”, mert a böjt következménye lehet a gyógyulás.
Mit gondoltok a tanítványok nem tudták ezt? Azok, akik abban élnek, hogy a hívő zsidó ember akár heti kétszer is böjtöl, függetlenül az ünnepi évkörtől? Ne hallottak volna még arról, hogy imádkozni kell? Ez olyan természetes volt számukra, mintha én azt mondanám nektek, hogy vegyetek levegőt. De tudjátok, hogy ők miből érkeznek meg ehhez a gyógyítási történethez? Korábban már megvolt nekik az a lehetőségük, hogy elmentek és betegeket gyógyítottak, és ujjongva és örömmel jönnek vissza Jézushoz és mondják azt, hogy: sikerült, megy, igazad volt, nekünk is sikerül, és hallgatnak ránk a lelkek. Tehát ott van a megélt siker, és aztán ott van annak a szorító helyzete, hogy a farizeusok vitatkoznak velük, és ott van egy beteg, akit nem sikerül meggyógyítani. Lehet, hogy csak a sikert keresték? Lehet, hogy nem az Isten dicsőségét szolgálta volna ez a cselekedet, hanem az övükét? Lehet, hogy az elbizakodottság és a magamutogatás helyett imádkozniuk és böjtölniük kellett volna? Kimondani szavakkal és tettekkel, hogy: senki másban nincs reménységem, csak benned, Istenem! Senki másban nincs reménységem!
Meg lehet ezt tenni nekünk is egy betegségnél, az életünknek egy új helyzeténél. Nemcsak negatív, akár pozitív helyzeteknél is. Meg lehet tenni ezt a készülést: az imádságot és a böjtöt együtt, közösségileg, akár elöljáróink kiválasztásakor, ahogyan az apostolok is tették. Nem muszáj a böjttel és imádsággal elmennünk a határhelyzetekig. Nem muszáj elmenni a végességünk határáig, amikor már tényleg az Isten mindent kicsavar a kezünkből, és azt mondjuk, hogy: nem megy, valamit tegyél, mert nem sikerül semmi. Ma itt vagyunk böjtfőn, és annak a szabadságával élhetünk, hogy nem kell, hogy ilyen szorító helyzetben legyél, hanem szabadon gyakorolhatod azt, hogy milyen az Istenre figyelni napokon, heteken, akár negyven napon keresztül. Most belemehetnék egy kész böjti promócióba, katalógusba, hogy mivel lehet, mi a jó, hogyan kell, de inkább hadd fordítsam vissza a tekinteteteket az igére.
Van egy apró mozzanat, ami fölött lehet, hogy elsiklik a tekintetünk: Mi a különbség a sikertelen gyógyítás és a sikeres gyógyulás között? Csak Jézus? Annyi, hogy Jézus lejön pár tanítványával a megdicsőülés hegyéről, és ő az, aki ezt megteheti? Ennyi változik a történetben? Megdöbbentett itt egy mozzanat. Azért is, mert karácsony másnapján, amikor prédikáltam, ez a mozzanat volt látható a kisded Jézus mellett. Amikor a gazdag ifjúról prédikáltam, ez a mozzanat volt látható a gazdag ifjú esetében is. És most mit olvastam fel? „Odament hozzá egy ember, térdre borult előtte.” Mi van, ha nemcsak a tanítványokon múlik? Ha az apa is változott közben? Ha megjelent az ő ottani helyzetében a böjt és az imádság? A párbeszéd az Istennel, „a mindent magam mögött hagyok és elengedek” mozzanat az Istennel való találkozásunkban? Azért is megakadt ezen a tekintetem, és megrendített az, hogy ez az ember térdre borul Jézus előtt, mert egy kölcsönkönyvben olvastam erről az igeszakaszról. Az imádságról szól a könyv, és egy egész fejezetet szentel a böjt és az imádság kapcsolatának. Tudjátok, hogyan definiálja a héber „böjt” szót? „A Lélek alázatos meghajlása a Szent Isten előtt”. Ez a böjt: A lélek alázatos meghajlása a Szent Isten előtt. Ebben a meghajlásban, ebben a térdre borulásban minden benne van, amiről a böjtnek szólnia kell!
Tudjátok, a legeslegnagyobb csoda az életünkben az, amikor megremeg a térdünk és a térdünkre zuhanunk, meghajlik a lelkünk, és szinte összetör bennünket a golgotai kereszt képe. Meglátom ott remegő térddel a földre borulva, hogy az ott az én büntetésem. Az a test az értem töretik meg! Az a vér az értem folyik ki! Mindezt nekem kéne elviselnem, de én nem a büntetést, hanem az örök életet kapom. Ez a legeslegnagyobb csoda, ami érheti az életünket! Meg lehet ezen botránkozni, el lehet menni emellett, vagy ma megállhatsz az Úr asztala előtt, és tiéd lehet a kézzel fogható csoda: a kenyérben és a borban. Ez a csoda választ ad minden imádságunkra. Aztán az Isten annyira szeret bennünket, hogy nemcsak ezt az egy nagy csodát adta, hanem még megannyi apró csodát. Ámen.
Elhangzott 2023.02.26-én Szigetszentmiklós-Újvárosi Református Egyházközségben.
Váróterem 