Vásárlásmentes február – konklúzió

A héten véget ér a vásáslásmentes hónap. Három tanulságot emelnék ki a sokból:

  1. Sokkal kevesebb időt töltöttünk vásárlással.
  2. Várakozni tanított bennünket.
  3. Új kategorizálás került bevezetésre.

Idő, tér, tartalom
A köztes időkben való telefonozás egészen szokványos időtöltéssé vált mára. Én úgy döntöttem, hogy ha valahol öt percnél több üres időm akad, akkor előveszek egy könyvet. A vonaton is éppen ezt tettem, miközben rásandítottam a mellettem ülő telefonjára. Shoppingolt. Nem kell boltba mennie, hiszen már utazás közben, de még a vécén ülve is válogathat, nézelődhet és megcsaphatja a leárazás bódító szele. A pörgetés egy bizonyos pillanatában felvillan valami egészen elképesztő, és akárcsak a nyereményautomatáknál, elönti az agyat a dopamin, és nem lehet mást tenni, be kell tenni a kosárba, mert megéri, mert spórolunk, mert soha vissza nem térő ajánlat, mert nyertünk. Leszállás előtt újra ránéztem a mellettem ülőre, aki még mindig a cipők bűvöletében pörgött, és egyszeriben magamat láttam meg benne. Hányszor teszem ezt én is, mikor beszippant egy-egy applikáció, online vásárlási felület, lakberendezési áruház oldala. És amikor mégsem teszem, kapom sorra az emlékeztető e-maileket, le ne maradjak, és serkent és noszogat akár az éjszaka közepén: VEGYÉL MEG!
A másik időbeliséget érintő felismerés a boltokban mint épületekben töltött idő csökkenése. Februárban csak élelmiszerbeszerzésre indultunk, célirányosan, nem lelassítva a non-food sornál, hiszen úgysem vásárolhatunk mást. Ezzel az egész családunkra nézve nyertünk. A gyerekek szinte minimális időt töltöttek ebben a hónapban plázákban, üzletláncokban. Nem stimulálódtak túl, nem nyűgösködtek, hogy menjünk már, és nem akaratoskodtak, hogy vegyük meg azt az új plüsst, mert nem is láttak újakat. Eszükbe se jutott a vásárlás, hiszen korosztályuknál fogva ez nekik nem igényük. Hozzá és bele tudnak szokni, de teljes nyugalommal el is tudnak lenni nélküle. Ők még nem függők, csak minket utánoznak.

Türelem, várakozás, kreativitás
Február elején egy kalandparkos szülinapra voltunk hivatalosak. A nagyobbik lányom meglátott egy nyereményfogós automatát. Tudjátok, azt, aminek a karját kívülről irányítod, és vagy megfog egy játékot és beleteszi a kivezető csőbe vagy nem. Nagyon szívesen kipróbálta volna. Igyekeztem mondani neki, hogy nem biztos a siker, elég drága, és valószínűleg egy fölösleges kütyü lesz a golyócskában, de az ész érvek nem hatottak. Ekkor a férjem megkérdezte: amúgy ez nem tárgynak számít? Ez már engem is nagyobb kreativitásra sarkallt, így felajánlottam egy cukorka karkötőt a büféből, amilyenre én is mindig vágytam úszó edzés után. Az alku megköttetett, és megígértük, hogy egyszer majd kipróbálhatja azt a gépet.
De ez a hónap várni tanított bennünket, felnőtteket is. Hosszú lett a lista, mi mindent vettünk volna, és nem egyszer egészen találékony megoldásokhoz kellett folyamodni, hogy pótlásra kerüljön egy-két hiányzó eszköz.

Szükséges, kényelem, luxus
Végül azt vettük észre, hogy nagyon sok mindent nem azért vennénk meg, mert szükséges, hanem mert megtehetjük. Jutalmazzuk egymást, magunkat, ezzel akarjuk kifejezni a szeretetünket, be akarunk állni a sorba vagy éppen meguntuk a meglévő tárgyakat, ruhákat, és olyan jó lenne egy új szín vagy eszköz. De nem a szükségesség szerint döntünk. Megbeszéltük, hogy a listázás marad. Ha valami szükséges, például elem, nadrág, pulóver, porszívó, amiknek megvétele ennek a hónapnak a végére nevetséges, de tényleg nagyon égetővé váltak, akkor azt megvesszük. Minden más mehet a listára, amit egy vagy két hét elteltével megvizsgálunk: kényelmünket szolgálja vagy a szükségünket elégíti ki? Ugyan ki használja magára a luxus fogalmát? Mégis valljuk be, hogy minden kényelmi vásárlásunk egyfajta luxus. De vajon tudok szerényen élni akkor is, ha megtehetem, hogy ne így tegyek?

Nem bánom, hogy belevágtunk, de azt se, hogy vége. Kíváncsi lennék, te, aki esetleg velünk haladtál, milyen tapasztalatot gyűjtöttél? Küldd el bátran privát üzenetben!

Kép forrása.


Hozzászólás