Egy hete tart a kihívás. Jöjjön most egy kis beszámoló, hogyan éljük meg a mindennapokat. Aki nem ismerné a kihívás tartalmát, annak röviden: egy hónapig nem veszünk tárgyi dolgokat, csak élelmiszert, szükséges drogériát és gyógyszert. (Bővebben olvashatsz róla az előző bejegyzésben.)
Első megtapasztalásunk, hogy nem vettük komolyan az előkészületeket. Elég felszínesen gondoltuk át, hogy februárban mire lesz szükségünk. Egy-két ajándéknak szánt apróság került csak a bevásárlókosárba január végén. De az például eszünkbe se jutott, hogy vegyünk pluszban elemet.
Múlt hétvégén szinte meglepetésszerűen ért bennünket, hogy februárra ébredtünk. Izgalommentesen konstatáltuk, hogy akkor elkezdődött. Hétvégén még mosolyogtunk is, hogy kettő nap pipa, már csak 26 maradt. Könnyen megy ez! – gondoltuk. Aztán kinyitott egyik este a Flamingo pékség (családi hobbi, ami igazából inkább a férjemé, mi csak segítünk, ha kell), és kiderült, hogy lemerült a mérlegben az elem. Két évente adja meg magát, miért is ne éppen most? Szerencsére pont van még itthon, nyugtattam a férjem. Tévedtem. El is indult közöttünk egy beszélgetés, amihez hasonló egyre gyakrabban generálódik a szabályok pontosítása végett: lehet-e elemet venni? Hiszen kapható a drogériákban is. És tegnap még a húgommal viccelődtünk, hogy körömlakkot is lehet, mert az drogéria. De akkor mi is pontosan a határ? A szükségesség vagy a tematika a mérvadóbb? A konklúzió az lett, hogy minden felkerül az elhalasztható listára, ami nélkül meg lehet lenni még három hétig. Aztán hamar eszembe jutott, hogy a távirányítóban is vékony elemek vannak. Így lett friss kiflink estére. Azon már csak mosolyogtam, hogy a porszívó, ami már elég régóta hallgatja, hogy úgyis le fogom cserélni, most kezdett el komolyabban köhécselni. De nem vesztem össze vele. Habár már régóta csak a sarokban áll a seprű, de kibírjuk azzal is, ha kell.
A ruhavásárlás csak egy pillanatra ingatott meg. Egyik nap edzeni mentem egy tőlünk negyven percre lévő edzőterembe. Öltözésnél vettem észre, hogy nem vittem magammal váltócipőt. Az első gondolatom az volt, hogy elszaladok valahova és veszek egyet. Ezt valószínűleg akkor sem csináltam volna meg, ha nincs a vásárlásmentes hónap. Azt viszont mérlegeltem, hogy kisebb tételű dolgoknál hányszor szaladunk be egy ruhaboltba utazáskor, családlátogatáskor, mert otthon maradt a váltó gatya vagy a kardigán. Múlt hónapban több cikket is olvastam a textiliparról. Elkeserítő az a mértékű szennyezés, amit ez az iparág tesz a bolygónkkal. Láthatatlan az a temérdek megfizetetlen ma is élő rabszolga, akik a pár száz forintos egy-kétszer viselt ruhadabokat szabják, varrják, csomagolják. Megdöbbentő, egy pamut póló elkészítéséhez 2700 liter vizet használnak fel, ami egy embernek két és fél éves vízszükséglete. Van mosógépünk, szárítógépünk, így egy koszos ruhát másnapra hordhatóvá tudunk tenni, mégis a ruhamennyiségünk alapján nyugodtan gondolhatná valaki, hogy csak két hetente tudunk mosni.
A heti beszámoló végére hagytam a gyerekeket. Ők is tudnak a kihívásról, hiszen családilag őket is érinti. Az ötéves egyik nap azt mondja nekem: Anya, olyan nehéz türelmesen várni. Faggattam, hogy honnan jutott ez eszébe. Kicsit később a vásárlásra kanyarodott a szó, és újra felhozta, hogy szeretne majd ő is egy karkötő-készítőt, amilyet ajándékba adott a barátnőjének. De tudja, hogy ebben a hónapban még nem vehetjük meg. Az én gyerekkoromban nem családi kihívás sarkallt a várakozásra, hanem az anyagi helyzetünk. A lányaim máshogy nőhetnek fel, és sokszor félek is, hogy a jólét nem válik tanítómesterükké. Örülök, hogy részt veszünk ebben a kihívásban, mert hiszem, közösen formál bennünket.
Ha kedvet kaptál, bátran csatlakozz be!
Váróterem 