Váróterem

Orsolya sietve ül az autójába. A forgalom szokás szerint beállt a fővárosban, metróznia kellett volna. De Balogh doktor szerint, aki tömegközlekedéssel utazik, az akár napi rendszerességgel petri csészéből is nyalogathatná a tenyésztett kórokozókat. A pszichológusa biztos azt mondaná, hogy apakomplexusos, de nem jár már hozzá. Könnyen talál parkolót, mintha foglalt helye lenne. Ahogy kiszáll, az utcát sötétség borítja, csak a kocsmából szűrődnek ki fények.
Elég sokan ülnek bent, pedig mindjárt karácsony. Többségük félelemmel tekint az ünnepre. Az összezárt családi közösségek okozta frusztráció sokak gyomrát előre görcsbe rántja. Orsolya hallgatja az ismerős dallamot, a mellette ülő dúdolja, a szemben ülőnek is ütemesen mozog a szája. Ő nem tud ilyen felszabadult lenni. Egy férfi feketében egy történetbe kezd egy kisbabáról. Magára hagyták egy folyó partján. Orsolyának bevillan a fiatal, hét hetes, terhes lány. Vajon ő gondolkozik a lehetőségeken? A lány könnyeit érzi a saját arcán. Körbenéz, a jelenre akar fókuszálni. Nem hozhatja magával az összes esetet.
Beszélgetés indul az asztal körül. Hallani lehet a legsötétebb órákról, a holtpontról, ahol billenhetett volna az élet a halálba is. Egy középkorú férfi a testvére születéséről kezd el mesélni:
– Nem is születése, hozzánk kerülése – korrigál, – befogadtuk a családunkba, örökbe.
– Orsolya – szólítja meg a fekete ruhás, – mi a te történeted?
Orsolya nem kapja fel a fejét, inkább még kisebbre húzza magát. Szurkálják a rá szegeződő tekintetek. De ő döntött róla, hogy ide fog járni péntekenként. Szorítja a kezében lévő poharat, beleszagol. A kocsmában ismerős lenne a szag, itt a fahéj és vanília meglepetést okoz az orrának. Elkezdi:
– Anyám orvos akart lenni, de nem vették fel az egyetemre. Egyetlen reményét a fiába vetette, aki azonban halva született a nyolcadik hónapban. Egy évre rá jöttem én, mindenki sajnálatára lánynak. Anyám az alkohollal próbálta elfedni szomorúságát, pedig sokkal inkább felerősítette azt. Láttam, hogy teszi tönkre magát, mégis ahogy tehettem, én is inni kezdtem. Apám az érettségi évében halt meg. Anyám a ponthatárok kihirdetése után dobott ki otthonról, mert engem se vettek fel az orvosira. Az osztályfőnököm nyúlt utánam. Befizetett egy felépülést segítő központba, ahol egy hónapot töltöttem. Elvégeztem az egészségügyi asszisztens képzést, de az első munkahelyemen visszaestem. Utána kerültem a Gyógyító hetekre. Egészen addig, 26 éves koromig magányosnak éreztem magam. Ott értettem meg, hogy Isten mellettem volt, nem hagyott el, ismeri a nevem, a történetem, és segíteni akar rajtam.
– Köszönjük – bólint a lelkész. A szót átveszi a következő.
Orsolya előtt megint a hét hetes kismama képe dereng. Vajon tudja, hogy őt is szereti valaki?