Megszokott dolog, hogy az ajtóban megtorpannak az emberek. Ők sem tesznek másképp. Ketten már ülnek az ambulancia folyosóján. A farmeren keresztül is hideg a fém szék. A faliújságon tülekednek a plakátok. A tévében némán megy a közszolgálati csatorna ismétlődő híradása. Valakit a légkör tesz feszültté, mást az indok, amivel ide kellett jönni. Villog az ajtó fölötti kijelző, nem mozdul senki. Kié lehetett az a szám? El kellett sietnie vagy meggondolta magát? A találgatásokba beszűrődik a korábban érkezettek párbeszéde.
– Hívtak már be valakit, aranyom?
A néni mellett ülő lány óvatosan körbenéz, reméli, hogy nem hozzá szóltak.
– Hallasz-e? Látom, ott a füledben az a zenegép. Az unokámé piros, azt jobban észreveszem.
A lány kiveszi a fülhallgatót.
– Tetszett valamit mondani?
– Hogy hívtak be már valakit?
– A 125-ös az első, de nem ment senki. Azóta nem.
– Az enyim a 75-ös, az, hogy lehet?
– Nem tudom. A néni biztos, hogy ide vár?
– Olyan biztos, mint ahogy itt ülök. Lent mondták, hogy harmadik emelet négyes ajtó. No lám, ez meg a négyes. Abban is biztos vagyok, hogy a harmadik emeleten vagyok. Az az átok lift nem működött. Mire felértem, háromszor mondtam el a Miatyánkot, szintenként egyszer.
A táskájából elővesz egy szaloncukrot.
– Piacon vettem egy zacskóval. Sosem bírom ki karácsonyig. Kérsz-e?
A lány lehajtva csóválja a fejét. A néni folytatja:
– Ilyen fiatalon mit keresel itt?
– Nem szeretnék róla beszélni.
– Miért, az olyan titkos, hogy a hátad vagy a lábad fáj-e? Van egy unokám, mondtam már? Belőle is olyan nehéz kihúzni a szavakat. Mit tanultok annyit az iskolába, ha egy jóízűt beszélgetni sem lehet veletek?
– Nekem nem fáj semmim.
– Akkor minek jöttél? Kerülöd az iskolát?
– Nem. A néninek mi fáj?
– A hátam, aranyom, de annyira, mint a veszedelem. Néha felkelek, végiggondolom, fáj-e valamim. Ha igen, akkor tudom, hogy még élek. De ezt most már nem lehet bírni. Mondom eljövök, hátha segít az ortopédiás valamivel.
– Néni, ez nem az ortopédia.
– Nem? Az lehetetlenség. Mondták, hogy harmadik emelet, négyes ajtó.
– De jobb vagy bal szárny?
– Milyen szárny? Nem vagyok én madár.
– Ez az épület bal oldala, az ortopédia szerintem a másikon van. Látja, az ajtó mellé oda is van írva, hogy terhességi ambulancia.
– Óha. Igazad lehet.
Csomagolni kezdi a motyóját, aztán felkapja a fejét.
– No, várj csak, aranyom. Akkor te mit keresel itt?
– Én, én csak egy barátomra vártam, de – közben új szám villan a kijelzőn, 126-os. – nem érkezett meg. Mennem kell.
A lány gyors léptekkel, a néni csoszogva hagyja el a folyosót. Csak Klára marad a kísérőjével. A sorszámát morzsolgatja. Tudja, hogy ő a következő.
Váróterem 