Kulcs a zárba. Cipő, kabát le. A sarokba rakott zacskó elborul, kigurul belőle egy zsemle. Kislány fut oda, felkapja, s kérdezi:
– Enyim? Most? Ehetem?
– Tied. Kezet mostál-e?
A kislány beleszagol a zsemlébe, beszalad a fürdőbe. Morzsás arccal kanyarodik kifelé, leül az asztalhoz.
Köszön az apa is a kanapéból:
– Hozott Isten! Késtél. Nehéz volt ma is?
A feleség csak a vállát rántja:
– Szokásos. Eltelt. A Mari tartott fel. Haldoklik az anyja, illenék bemenni hozzá. Itthon?
– Látod, megvagyunk. Klára még nem ért haza. Remélem, nem az udvarlójával kódorog ebben a hidegben.
– Próbálnak a karácsonyi koncertre.
– Aha! – pipáért nyúl. A megszokott mozdulatokkal megtömi, hevíti, beszívja, majd kifújja, s vele együtt a kérdést is:
– Meddig tervezel a boltban is dolgozni?
– Nem tudom. Látod, hogy a varrásból nem jövünk ki. Muszáj a másodállás, hogy elindítsuk a gyerekeket.
– Ha végre kezdenének valamit a térdemmel az orvosok, akkor nem kellene meggebedned.
– Ne bosszankodj, meg fog oldódni.
A kislány feláll az asztaltól, könyvért siet.
– Mamácska olvasol? Mamácska füdetöl? Mamácska altatol?
Édesanyja leül mellé, a mesével új világokba tekintenek. Majd a maszatos arcokat, piszkos kis lábakat tisztává törölgeti. Betakargatja, imára kulcsolja a kezeket.
– No mit kérsz, és mit köszönsz a mai napban, kincsencském?
– Kélem az Újézustól, hogy gyógyítsa meg apácska lábát. És köszönöm az Újézustól a fiss zsemle illatát, meg az ízét is. Te mit imádkozol, mamácska? Meséld el nekem, mi történt veled ma!
– Egy idős bácsiért imádkozom. A boltban találkoztunk. Fehér a haja, alacsony, mert már kicsit görnyedt a háta. Van egy hasonlóan picike felesége. Az a bácsi telis tele van szomorúsággal. Nem akarja, hogy lássák rajta, ezért jól eltakarja ráncaival. De ha valamiért nehéz helyzetbe kerül, mondjuk nem működik valami, várni kell egy kicsit vagy valami kellemetlen dolog történik, úgy jár mint a tele töltött lábas a rezsón. Egy-egy csepp szomorúság fröcsögni kezd belőle. De nem akarja, hogy más megtudja, milyen szomorú, ezért ezek a cseppek haragba öltöznek. Ma mamácskát a bácsinak ez a haragba öltözött szomorúsága forrázta le. Bárcsak az a bácsi meggyógyulhatna legbelül!
A kanapéig, majd lassan az ott ülő szívébe jutnak az imádság szavai. Újra azt érzi, mint azon az első randevún, hogy ő ezt a nőt nem tudná nem szeretni. Az az őszinte lélek erőssé teszi a törékeny asszonyt, aki imádkozni tud az őt gyalázókért is.
Kis idő, s a szobából egyenletes szuszogás szűrődik ki. Elaludtak mindketten. Zörren a zár, hazaér a nagyobb. Körbe néz, apácska tekintete fürkészi. Apácska előtt nem lehet titkokat rejtegetni. Mellé huppan a kanapé több éve kiült mélyedésébe. Ismerős, most mégsem biztonságos. Nem eléggé. Közelebb húzódik apácskához. Apácska mélyet sóhajt. Kiengedi a levegőt, hogy jusson hely befogadni, amit most fog hallani. Ismeri a lányt, most nagy a baj.
Váróterem 