Váróterem

Prológus

Kívülről nézve nem lehet tudni, mi volt annak az ordenáré veszekedésnek az előzménye. Befordul az utcára az anyuka a kétéves forma gyerekével, és hallja, hogy valaki a távolban üvöltözik. A gyerek önkéntelenül közelebb húzódik a biztonságot nyújtóhoz, amikor elmegy mellette egy idős bácsi kiabálva:

– Szakadjál már le rólam, hát nem érted?

Mögötte egy néni iparkodik sipítozva:

– Én szégyellem magam helyetted, hogy így viselkedsz. Mondtam már, hogy ne gyere velem, ha nem bírod magad türtőztetni, te, te förtelem, te!

A bongyor fürtökkel megáldott kisgyerek zöld szeme óvatosan fürkészi a nénit, aki megáll egy pillanatra, és odahajol mézesmázosan:

– Jajj, de drága kis teremtés, – aztán a bácsi után kiált, – itt ne hagyj, te, te átkozott!

A néni kívülről nézve teljesen jogosan veszett bele a bácsiba, aki ötvennyolc éve a férje. Mert ki viselkedik így egy közértben az eladóval? Miért kell megalázni azt a szerencsétlen boltost, aki nem tehet róla, hogy rossz összeget visz a gép, hogy nem működik a visszaváltó automata, hogy egy cigi helyett a harmadikra gyújt rá a munkatársa? Ez a bácsi mégis belé törli a lábát, és hogyne fájna ez a mellette álló néninek, aki nem képes csitítani a felbőszült öreget.

Kívülről nézve nem lehet tudni, hogy a bácsiban azért teng az indulat, mert a felesége soha nem azt hozza a boltból, amit kér tőle. A sportújság drága, a sör hizlal, és amúgy is, ha ennyit iszik valaki, akkor nap, nap után az automatához kell zarándokolni. Hiába ecseteli otthon a bácsi, hogy utálja azt az egész épületet a benne dolgozókkal együtt, de tegnap se hozta az asszony a sportot, és húzódzkodik sört venni, amíg tele a visszaváltós zsák a sufniban. El kell menni, be kell dobni egyesével, és kicsit meg kell halni minden összepréselt fémdobozzal együtt. De ma meghalni sem lehet, mert nem működik a gép csak nyekken egyet, vele együtt az ember felesége is, hogy ez esetben biztosan nem vesznek sört.

Kívülről nézve nem lehet tudni, hogy a néniben mi zajlik a pénztárnál. Hiszen könyvespolcnyi naptárt átlapozva is nehezen lehet felfejteni azt a tudattalanul bevésődött emléktöredéket, ami bevillant a néninek a kasszánál. Hiába a negyven év, kitörölhetetlen a megalázás érzése. A szavakkal való gyomron rúgás, az értéktelenség, a tanulatlanság, a nem szerinti hátrébb sorolás. Amikor fiatalon ő ült a kasszában, napokig nem tudta kiheverni a főnöke mondatait a fejéből. Azóta is feldereng benne a kérdés: Vajon mi haszna az ő életének?

Kívülről nézve nem lehet megérteni a bácsit. Ő maga se tudná elmondani, mert nem szavakkal emlékszik, csak cselekedetekkel arra az alkalomra, mikor apja azt mondta neki, eljöhetsz velem a boltba. El se tudná mesélni azt a megtiszteltetést, amit akkor érzett nagy fiúként, aki alkoholt vesz az apjával, s közben beszól a kasszában ülőnek, hülye ez fiam, azért kell itt ülnie, hangzik a magyarázat. A fiú tanulni akarta, szívni magába az erős ember önbizalmát, olyanná lenni, mint ő, vagy még nagyobbá. De hát rossz az a fiú, kinek apja a példaképe?