A tanárok minden nap örömujjongással és tapssal fogadták a gyerekeket, mintha győztesnek remélt gladiátorok léptek volna közéjük. Akárhányszor próbáltunk Pistivel valami iszonytató csibészségbe kezdeni, a folyton derűs Dödi néni megsimogatta a vállunkat, és azt mondta:
– Fiúk, jobbak vagytok ti ennél!
Egyszer kikéretőztem mosdóba, mert nagyon untam már a kedvenc tananyag általunk választott feldolgozását. A vécé helyett a tanáriba lógtam be. Teljesen elképedtem azon, ami ott fogadott. Egy egész fal tele volt trófeákkal és statisztikákkal arról, melyik tanár tud több mosolyt csalni a gyerekek arcára, ki a leginspirálóbb felnőtt az egész iskolában. Egészen megszállottai lettek a háziversenyüknek. Állítólag Piri néni fél éves fizetését ajánlotta fel az osztálykasszának, hogy ne két, hanem háromnapos bahamai tanulmányúton vehessenek részt. Irigykedtem is a C-sekre, mert mi ugyan egy hétre mentünk, de csak Amerikába gyakorolni az idegen nyelvet.
Mint pályára állított műholdak, észrevétlenül szívtuk magunkba az értékes adatrengeteget. Hátizsákjaink szárnyakat növesztettek. Könnyünk is csak nevetéstől csordult ki. A bizonyítványaink legtöbb lapja átlátszó volt, mondván, nem a számok határoznak meg bennünket. Az utolsó oldal tükörlapján ez a felirat szerepelt: Értékes vagy! Itt is van valahol, megkeresem. Vagy várjunk csak, ez nem is az. Lehet, hogy minden pont fordítva történt?
Váróterem 