Hajnalban nem reagált a rejtett tárgyalás hazug ítéletére, csak tovább görgetett. Kávét kortyolgatva nézte a verést, rádió helyett korbács csattogását hallgatta. Valaki kezet mosott, bár ez más péntekeken is sűrűn előforduló esemény. Arra számított, hogy ma csak a szokásos sátoros ünnep lesz unott tömeggel. De nem így történt. Zajos, ordibáló csürhe lepte el a délelőtti órákat. Egyszeriben kellemetlen koronázási nappá lépett elő. Földjébe keresztet szúrtak, vasalt, hófehér ingjéből nem lehet kimosni a vérfoltokat. A kalapácsütések sokáig visszhangoztak fülében.
Úgy három óra tájban aztán fordult a kocka, hirtelen rosszul érezte magát a péntek. Ájulva elzuhant, beleremegett a föld, még a Nap is leesett feje tetejéről, messzire gurult, alig lehetett helyére visszatenni. Azt hitte, egészen belehal, hogy itt a vége, fuss el véle, nem lesz többé idő, ami neki maga az élet. Ennyi, elvágták, ő volt az utolsó nap a földön. Kóvályogva mégis magához tért, s konstatálta, hogy megy itt minden tovább, mint a karikacsapás, csak meghalt az Isten.
A péntek pár napig magába roskadt, senkit nem akart látni. Olykor mentegetőzött: neki aztán semmi köze nem volt ehhez. Máskor mardosta az önvád: ha legalább felszisszent volna. De egyszer csak találkozott Vele. Először arra gondolt, hogy csak káprázik a szeme, de egy hallucináció nem köszönne neki békességgel, nem nevezné nevén, s mondaná, nem haragszom, érted tettem, érted is, és immár te is élhetsz, és szabad vagy, szabad péntek.
Váróterem 