Ami olyan édes és mókás, csikozni- és szagolnivaló, aminek gyönyörködünk ráncaiban, bohókásan szétálló lábujjaiban, ami el tud bújni tenyerem rejtekében, lógicsál a levegőben, amire még a legkisebb zokni is bő, amire igaz, hogy új és nem használt, ami nem érdes és nem száraz, mert nem csiszolték a lépések, amit gyönyör minden nap óvatosan mosdatni, na az a két kis talpacska idővel megnő, használatba veszik, edződik, erősödik, de ugyanúgy láb marad.
Jézus nagycsütörtökön megmossa a tanítványok lábát. A fiatalét, az idősét, a vámszedőét, a halászét, a rendezettet, a nagyon koszosat, az ápolatlant, a tisztának tűnőt, a kételkedőét, az árulóét. Mindenkiét. Mindenki felé szolgál. Nem csak azokét, akik őt viszont szeretik. Nem enged teret se az undorának, se a hierarchiának, a külső és belső feszültségeknek, se a szubjektív megítélésének. Egyetemesen szolgál. Megmossa a lábakat, a lábamat. S kér, tegyek én is így, válogatás nélkül.
És vacsora közben, amikor az ördög már a szívébe sugallta Júdás Iskáriótesnek, Simon fiának, hogy árulja el őt, Jézus tudva, hogy az Atya mindent a kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy, felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt kötött magára, azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni és törölni a magára kötött kendővel. … Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. János evangéliuma 13, 2-5 és 15
Váróterem 