Egyik délután bementünk Peti elé Budapestre. Leparkoltunk a lányokkal, mondtam nekik, hogy apa pont velünk szembe fog sétálni, menjünk elé. Pár perc után nyűgösen kérdezgették, hol jön apa? Nem tudott elég szép lenni a folyó, a gyönyörű színekben pompázó égalja, a magas építmények. Hol jön apa? Én láttam meg először a piros kabátot, majd a lányok is. Rohanni kezdtek, és mosolyogva kiabálni. A legtöbb újratalálkozáskor így fogadnak bennünket. Tudom, hogy múlandó, mégis olyan jó lenne, ha megmaradna.
Eszembe jutott, hogy hányszor keressük Istent így az életünkben. És milyen jó, ha vissza tudunk emlékezni önfeledt összetalálkozásokra is. De vajon hová tűnik a gyermekből az ölelési kényszer, miért kopik ki a szerelmespárokból az égető hiányérzet, hogy válhat megszokottá az Istennel való találkozás? Annyi mindenben jó lenne változni, fejlődni és növekedni. De vannak, amiben elég lenne megmaradni a kezdeti lelkesedésben.
Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba. Lukács evangéliuma 18,16-17
Váróterem 