A legkisebbeket be kell emelni a hintába. Először óvatosan lökni, majd idővel egyre nagyobbra. Az égig érjek, kérlelt egyszer Emma. Mára már egyedül fel tud szállni. Tudja magát lökni. Boldogul.
Eszembe jutott, hogy ilyen a vallásgyakorlás is. A kisgyerekek nem tudnak egyedül templomba menni. El kell vinni őket. Persze jó, ha tartanak nekik külön foglalkozást, ami rájuk szabott mint a babahinta. De ahogy nőnek, egyre önállóbban tudnának részt venni az alkalmakon.
Lehet mondani a párhuzamra, hogy egy felnőtt nem hintázik már… De miért ne hintázhatna? Éppen egy bácsiról hallottam, aki a kertje végébe még mindig kimegy néha a hintához. Nálunk van hintaszék a nappaliban, de ringat nyáron a függőágy, és ha valahol meglátok egy hintaágyat, biztos belehuppanok. A hely, a mód változik, de a föld feletti mozgás szeretete megmarad, a vágy, hogy az égig érjek. Ma, vasárnap a templomok éppen azért nyitják ki a kapukat, hogy a betérők az égig érhessenek.
Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az Úr házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem templomában. Zsoltárok 27,4
Váróterem 