– Szia!
– Sziasztok! – köszönt vissza a hóvirág.
– Jó, hogy újra látunk! Hogy megnőttél tavaly óta.
– Köszönöm, én is örülök nektek. Jól látom, hogy többen lettetek idén?
– Igen, bővül a család!
– Én még mindig egyedül vagyok. A rokonaim jóval arrébb laknak.
– Itt vagyunk mi! Leszünk a barátod!
Nevetséges párbeszéd, mégis valami ilyen futott végig a fejemben, mikor megláttam ezeket a tavaszi virágokat egymás mellett. És hányszor teszünk mi is így. Baráttá lesz a padtárs, szomszéd, munkatárs, csak azért, mert közel van, és gyakran találkozunk. A közös elfoglaltság kerül a középpontba, ami segít abban, hogy egészen más habitusú, gondolkodású emberek kacsolódjanak egymáshoz. Nekem is vannak ilyen személyek az életemben. Szeretetettel, néha hiányérzettel emlékszem vissza rájuk, igazán közel kerültek egy-egy élethelyzetben hozzám. De az “átültetések”, azaz költözések következtében a távolság győzött. Persze nem mindig.
Ez csak egy gondolat, talán nincs is igazam, de szerintem barát nem az, aki mellé sodort az élet, hanem aki mellől nem tud elsodorni.
Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik. Példabeszédek 17,17
Váróterem 