Agglegénypálma néven ismeretes növényünkben gyönyörködöm. Azt mondják róla, igénytelen, én inkább azt, hogy hatalmas tűrőképességgel rendelkezik. Javasolják, hogy csak végső esetbe ültessük át, mert túlzott növekedésbe kezdhet. Én minden új hajtását örömmel fogadom. Ősei Afrikából származnak, de tudom, hogy magyarnak nőtt ki a földből. Emlékszem, fiatal házasként milyen büszkén vittük emeleti lakásunkba, hogy onnantól kezdve velünk éljen. Nem kapott mindig idejében vizet, kevés ápolásban volt része, előző cserepét, mely gúzsba kötötte gyökérzetét, szét kellett vágni. Ő mégis új és új hajtásokkal örvendeztet meg bennünket. Viseli a költözéseinket. Két éve már nem velünk ünnepli a karácsonyt, alázattal adja át akkor helyét egy másik növénynek, ő pedig csendben várja a hazatérést egy másik helyen. Hall veszekedést, kacagást, néz tévét a gyerekekkel, figyeli, mennyivel többször tápláljuk testünket, mint őt. És mégis virul, és újra virágzik. Torzsavirágzata nem mutatós, írják róla, mi mégis csodáljuk.
Eszembe jutott, Isten hozzám képest mennyivel körültekintőbb és gondoskodóbb az én életemmel. Vajon én hogy viselem a helyváltoztatásokat? Vajon meddig duzzogok, ha szükségben szenvedek? Vajon tudok-e a körülmények ellenére folytonos növekedésben egyszer-egyszer virágozni?
Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mező liliomait, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek? Máté evangéliuma 6,28-30
Váróterem 