Az örök és állandó boldogságot sokszor becseréljük a boldogságnak nevezett pillanatnyi jó érzésre. De meddig is tart az így megszerzett boldogság? Meddig boldog, akit előléptettek és/vagy fizetésemelést kapott? Meddig boldog, akit megdicsértek? Meddig boldog, akit tömegek követnek és adnak a szavára? Meddig boldog, aki azt hallja, hogy csak jókat mondtak róla a távollétében? Meddig boldog, akit megválasztottak elöljárónak? Meddig boldog, aki sikerrel teljesített egy nehéz feladatot? Meddig boldog, aki győzött egy vitában? Meddig boldog, aki dobott egy kis pénzt a hajléktalannak? Meddig boldog, aki a legdrágább ajándékot kapta karácsonykor? Meddig boldog, akiről soha nem fog kiderülni a tette, mert sikeresen eltusolta? Meddig boldog, akinek mindenki a barátja akar lenni? Csak fújjuk a boldogság lufiját, de amikor kézbe vennénk, hirtelen kipukkad. De amiről Jézus beszélt, az elvehetetlen, az letörölhetetlen az arcokról, kiszakíthatatlan a szívekből. Másfajta boldogság, hiszen másból fakad. Fának mondunk egy tölgyet és egy fenyőt is, mégis egészen mások. Míg a lombhullatók ciklikusan élnek, hol virágba borulnak, hol termést hoznak, majd elengedik száradt leveleiket és kopár ágaikkal tűrik a hideget, addig vannak állandóbbak, örökzöldek. Örülök, hogy karácsony ünnepén utóbbi áll díszben, mert emlékeztet arra, hogy mindaz, amit Jézus elhozott közénk, az nem múló és változékony, hanem örök.
Gondolkodásmódot kell váltani, hogy néhány keményebb boldogmondást is megértsünk. De szerinted, meddig boldog, azaz áldott, akit az ő drága Mesteréért ért hátratétel? Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Máté 5,11
Váróterem 