Boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tudtak a szenvedésekben. Jakab levele 5,11a
Isten nem azt mondja, hogy szenvedés jó, de az állhatatosságot, a türelmet, a kitartást elismeri. Nézd meg Izrael népét az egyiptomi szabadulást követő pusztai vándorlásban. Ők nehezen, vagy egyáltalán nem tűrték a szenvedést. A türelem ott inkább Istenre volt jellemző. Jakab levele nem is a vándorló népet hozza példának, hanem a prófétákat és Jóbot: Jób állhatatosságáról hallottatok, és láttátok, hogyan intézte a sorsát az Úr; mert igen irgalmas és könyörületes az Úr. (Jakab levele 5,11b)
Ismered Jób történetét? Habár a veszteségeket az elején érthetetlen nyugalommal fogadja, az elhúzódó szenvedés igenis megpróbálja. Egy egész könyv szól a panaszkodásról, kérdések tömkelegéről, hogy miért engedi ezt az Isten? Sőt nemcsak Jób és az ő barátai szólalnak fel, hanem maga Isten is. A történet végül jóra fordul. Nekem ez azt mutatja, hogy Isten megérti a fájdalmunkat, a könnyeinket, a sóhajtásainkat. Nem gépeket teremtett, amiknek minden mindegy, hanem érző lényeket a saját képére és hasonlatosságára.
A boldogsághoz nem a szenvedések nélküli út vezet, hanem a kitartás. Legyen akármilyen nagy is a nehézség, ne fordíts hátat az Istennek!
Két hegymászó elindul, sűrű hóban és fagyban haladnak. Az egyik úgy dönt, hogy visszafordul, a másik végigcsinálja a küldetést. Aki visszafordult, nem tudta, hogy a társa az Isten volt. Az az Isten, aki velünk jön a szenvedésekben, aki nem kívülről néz minket, mint egy szurkoló, még csak nem is a pálya szélén osztogatja a tanácsokat, mint egy edző, hanem aki velünk, előttünk halad. Aki biztosítja az utat, aki odafigyel arra, hogy ne legyen nagyobb a szenvedés, mint amit el tudunk viselni, aki azt akarja, hogy együtt érjünk a célba, de aki annyira szeret bennünket, hogy képes megkönyörülni rajtunk, és ha kell, a maga kárán húz fel bennünket. Akárcsak Jézus.
Váróterem 