Akik velem tartottak a böjtben, emlékezhetnek erre a betonnal körbevett fára. A bejegyzést itt találjátok. Egyik nap meglepődve láttam, hogy mennyi minden változott ennél a fánál. Először a fehér virágokat vettem észre, és megörültem. No, lám, mégsem magányos! Aztán a szemem megakadt a letört faágon, a csoki papíron. Kicsit ilyen a mi életünk is – gondoltam. Ahogy telik az idő, történnek rossz dolgok, de ugyanúgy jók is, például kapunk magunk mellé egy társat, még ha – a virág esetében – csak egy rövid időre. Persze csüggedhetünk azon, hogy vannak, akik körbeszemetelik az életünket, pedig a kiinduló helyzetünk sem rózsás. Morgolódhatunk a nehézségeken, amiket nem vagyunk képesek egyedül legyőzni. Valóban, egyedül nem megy, de lehet, hogy jön valaki, aki fogja, és egy könnyű mozdulattal megszabadít tőlük. Így tettem én a szeméttel a fánál, de sokkal inkább tesz így Isten amikor társat, barátot, testvért ad mellénk, és amikor félresöpri a rosszat. Számára nem létezik olyan, hogy kilátástalan helyzet. És számodra?
Így szólt az Úr igéje Jeremiáshoz: Én vagyok az Úr, minden élőnek az Istene. Van-e számomra lehetetlen? Jeremiás 32,27
Váróterem 