Naponta takarítanom kellene az előszobát. Ahogy kint sétálunk, játszunk, dolgozni megyünk, önkéntelenül rárakódik a cipőnkre a kosz. Néha az is előfordul, hogy egy-egy lapát homok szánt szándékkal kerül bele egy picike cipőbe. Vannak praktikák, amik segítik az előszobai homokozó kialakulásának elkerülését, de nem mindig tökéletesek. És ha itt van egy-egy esősebb nap, akkor végképp elkerülhetetlen, hogy hazahozzuk a sarat.
Ahogy egyik nap bosszankodtam ezen, az jutott eszembe, hogy mennyi minden mást is hazahozunk, amit nem kellene. Feszültséget, megoldatlan problémákat, de egyik nap a nagyobbik lányom is képes volt meglepni egy általunk nem használt, csúnya szóval. Honnan hozta ezt haza? – gondolkodtam.
De mi a megoldás? Ha nem megyünk sehova? Ha kihúzom magam az “életből”? Nem. Talán inkább arra lenne szükségem, hogy jobban vigyázzak, mit engedek magamba. S ott van annak is a lehetősége, hogy Istent kérem meg, hogy óvjon a rossz hatásoktól, hogy ne tartson sokáig a haragom, a kétségbeesés, ne rágódjak a rosszul hozzám dobott szavakon. Ne csak ünnepekkor, ne csak liturgikus keretek között, hanem a hétköznapokban is engedjem meg, hogy megtisztítson az Isten.
Leültet, kiszórja a cipőmből a homokot, alaposan megmossa a kezem, s ha kell, feltakarít utánam. Hmm, Jézus mennyi hasonlót tett a tanítványaival, ha csak az utolsó heteit nézem…
Jézus tudva, hogy az Atya mindent a kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy, felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt kötött magára, azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni és törölni a magára kötött kendővel. János 13,3-5
Váróterem 