Minden cseppje ajándék, mégis oly természetes a csap csobogása, a partot mosó hullámok, a sebesen mozgó folyók, a palackozott, a kút mélyében található, a felhőből csepergő, a harmatcseppként ücsörgő.
Isten a legelején határt szabott a vizeknek (Jób 26,10), helyükre terelte őket, növényekkel, állatokkal gazdagította a Földet. De ahogy a föld pora csak egy kis nedvességgel állhat össze, úgy a porból teremtett embernek is nagy százaléka víz lett. Bennünk van, de a folytonos utánpótlás is szükséges.
Víz nélkül ez a világ teljesen halott lenne. Kiszáradt folyómedrek, végeláthatatlan szárazföld, tikkadt növények, halott emberek. Alapvető szükséglet, melynek létezése természetessé vált, és se a mennyiségére, se a minőségére nem vigyázunk.
Ma, a víz világnapján folytathatnám elmélkedésem a víz fontosságáról, de hadd tekintsek tovább. Vajon Istenre nem ugyanígy van szüksége ennek a világnak? Vajon nem igaz rá is, hogy nélküle nem lehetne zöldellő lomb, csorgadozó csermely, gabonát öntöző nyári zápor? Isten nélkül örök szomjúsággal küzdő emberek tengődnének a száraz, kopár vidékeken. S hányan választják önként ezt az életnek hazudott halált. Azonban van egy másik lehetőség, gondolhatok minden cseppre tőle jövő ajándékként, és legfőképpen elfogadhatom az élet vizét, melyet felém nyújt.
A Lélek és a menyasszony így szól: Jöjj! Aki csak hallja, az is mondja: Jöjj! Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen! Jelenések könyve 22,17
Váróterem 