Váróterem

Betongyűrűvel szegélyezett, szűkre szabott élettér. Mégis kitart, magasodik, él. A kemény burkolat csak a felszínt fedi, a mélybe nem ér, így van hely és tér a gyökerek növekedésének. Nem természetes. Két méterrel odébb a szerencsésebb társak, akik talán ugyanazon kézből kihullott magból sarjadtak, parkosított részen élhetnek.

Rossz helyen nőttem, én hibáztam? – kérdezhetné a járdával körülvett.

Nem, de ne aggódj, habár nehezebb, de nem kilátástalan a helyzet, hiszen még élsz. S nézd csak, te vagy, kit körbetáncolnak a futkározó gyermekek, ki izgalmat viszel a motorozásba, te vagy a kiáltó természet a betondzsungelben. S nem vagy egyedül. Hányan betongyűrűbe zárt életet élnek a járókelők közül is. Akiket a felszínen el akarnak nyomni, megfosztani a természetes élőhelytől, a könnyű élettől, a munka vagy az élet örömétől. Nem az a baj, hogy rossz helyre születtél, még csak nem is biztos, hogy te hibáztál, csupán vannak és lesznek, kik száraz lábbal akarnak előre jutni, és ha kell, akkor a körülöttük lévőket betonnal öntik le ehhez. De aki lent a mélyen gyökeret ereszt, az jutni fog elegendő tápanyaghoz.

Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb. Kolossé 2,7