Pár hete Dunántúlon utaztunk. Hatalmas szélvihar süvített, letört gallyak potyogtak az útra. A szembejövő autók villogtattak. Menjünk lassan, biztos mérnek valahol, gondoltuk. Aztán egyszeriben megláttunk egy hatalmas fenyőt az útra borulva. Lassan elhajtottunk mellette, még lefotózni is volt időm. Megdöbbentett, hogy egy ekkora fát is ki tudott csavarni a szél.
S feltehetném a kérdéseket, amik nemcsak egy fa végességénél, hanem az emberi életnél is ugyanúgy felmerülnek. Hogy-hogy ez kidőlt? A többi miért nem? Vajon korhadt volt, esetleg a talaj nem volt megfelelő? De tekinthetek rá egészen más szemszögből is. A fa nagysága azt is jelenti, hogy már sok ideje növekedett. Milyen jó, hogy nem dőlt rá autóra, hogy eddig mindenki idejében észrevette, és ki tudta kerülni. Milyen jó, hogy az emberek figyelmeztették egymást, vigyázz, veszély, lassíts! Milyen jó, hogy – habár többségük csak a büntetés elkerülése végett – óvatosabban haladtak a villogtatást észrevéve.
Miért? – tesszük fel újra és újra a kérdést hétköznapi esetekben, krízisekben, érthetetlen történéseknél. A válasznál néha jobban elcsendesíti a szívünket, ha a hála oldaláról tekintünk a dolgokra.
Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra. 1 Thesszalonika 5,16-18
Váróterem 