A nagyobbik lányom óvodájának a szomszédságában lakik egy kutya. Minden délután ott ül a kerítés mellett, és várja a gyerekeket. Mindegy, hogy ki milyen volt aznap az oviban, hogy fogadta a szüleit, vagy mi vár rá még délután, ott ül, és örül, ha valaki benyúl hozzá és megsimogatja. Nem rohangál, nem hívja fel magára a figyelmet ugatással, csak türelmesen vár. Olyan szépen képviseli a kutyaságot a gyermekek előtt. Kiépíti a bizalmat a picikben, sőt bennem a korábbi, negatív tapasztalatok miatti tartózkodást is ledöntötte. Így örömmel engedtem be a rutinba a kapcsolódásukat.
Milyen jó lenne, ha így tudnánk megélni a keresztyénségünket. Szelíden, mégis képviselve azt, akik vagyunk! És persze ezt a szelídséget kellene gyakorolni a hétköznapi kapcsolatokban is. Mert mindegy miből vagy hová tartunk, a szeretet munkálkodhatna.
Szeretném, ha az én életemet is jellemezné a csendes szelídség.
3 Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek, ne a hajfonogatás, arany ékszerek felrakása vagy különféle ruhák felöltése, 4 hanem a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes Isten előtt. Péter első levele 3,3-4
Váróterem 