Láttam egy elszáradt fenyőfát, amit a hetekben dobott ki valaki. Kérdeztem is magamban, miért pont most? Januárban ez természetes. A karácsonyfa az ünnep éke, köré gyűlik a család, roskad a szebbnél szebb díszektől, alatta találja meg idős és fiatal az ajándékát. Aztán pár nap után ezt a fát hajítják ki, mint a kiürült tejesdobozt. Nincs is ezzel baj. A probléma inkább abból ered, hogy ugyanígy kikerül a megszületett Jézus a mindennapokból.
Idén először cserepes fánk volt karácsonykor. Az ünnep után hamar kitettük a teraszra, hogy ne szokja meg a meleget. De itt van. Naponként rápillantok, és emlékeztet az örömre, a családi pillanatokra, az értünk született Megváltóra.
Tudod, lehet karácsonyozni Jézussal, de a böjtben ketté válik az út, ki az, aki csak ünnepli és ki az, aki vele él. A húsvétot megelőző időszak érzelmileg nehezebb és megterhelőbb, hiszen nem valakinek a születésére emlékszünk, hanem a halálára. A böjtben megtapasztaljuk a fájdalmat, nemcsak az önkéntes lemondás árán, hanem fájni tud Golgotáig vezető út is. De megéri! Mert ahogy az adventi várakozás végén ott a találkozás lehetősége Jézussal, úgy a böjti út végén is ott vár ránk az üres sír. De akkor hol van Jézus? – kérdezheted. Feltámadt, és veled halad, minden egyes napon. Ez nem csak a karácsony örömhíre: Velünk az Isten.
„Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immánuélnak nevezik majd” – ami azt jelenti:
Velünk az Isten. Máté evangéliuma 1,23
Váróterem 