Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ézsaiás 43,1
Tudja a nevem. A Teremtő a hosszú listáját böngészve megáll a nevemnél, és pontosan tudja, hogy a név kihez tartozik. Előtte van az arcom, a hangom, életem legviccesebb és legszomorúbb pillanatai is. Kimondja a nevem hangosan, és a név hallatán mosoly húzódik az arcán, és azt gondolja, ez az ember nekem nagyon fontos, és hogy szeretem! A Mindenható kimondja a nevem, és hív. Kiszólít a gyötrelmekkel teli életem nyomorából, kihív a semmitmondó feladataim sorából. Nevemen szólít, mert ezzel is meg szeretné mutatni, hogy személyes kapcsolatra vágyik velem. Olyan mindennapi pillanatokat szeretne átélni, mintha csak fognánk magunkat és leülnénk együtt vacsorázni. Elképesztő gondolat! Te és az Isten egy közös asztalnál. És egy-egy falat között csak ámulva hallgatni azt az életet is megízesítő bölcsességet, melyet hint a körülötte lévők felé. Nevemen szólít. Ez nem csak a tizenkettő tanítvány kiváltsága, hanem fordítva. Az lesz tanítvánnyá, aki a hétköznapok morajában meghallja az Úr hívó szavát, mint Zakariás ott fent a fán: nálad akarok vacsorázni. És ez az egész szeretetteljes étkezés nagycsütörtökön éri el tetőpontját, amikor világossá válhat az, hogy habár úgy tűnik, az ember a vendéglátó, de a számlát az Isten állja. Kifizeti az aznapit, a tegnapit, a holnapit, a kiegyenlítetlent, az elfeledettet, az eltusoltat, a tornyosulót, megnyomorítót, minden kintlevőségünket, minden tartozásunkat.
Váróterem 