Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól, félelemmel és nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak. És íme, Jézus szembejött velük, és ezt mondta: Legyetek üdvözölve! Ők pedig odamentek hozzá, megragadták a lábát, és leborultak előtte. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: Ne féljetek! Menjetek el, adjátok hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem. Máté evangéliuma 28,8-10
Az asszonyok megdöbbennek a sír ürességén és az angyali tájékoztatáson a feltámadásról. Egyszerre vegyül bennük félelem és öröm. Az érzelmek olyan zavara ez, amit érezhetünk akkor, ha megkeresnek egy fantasztikus állással, de a telefont letéve ott a kétely, mi van ha nem felelek meg, és ha rossz számot hívtak? Egyszerre van öröm és félelem a szülőben, aki törékeny gyermekét először veszi a kezébe: csak nehogy bántódása essen! De a hittel kapcsolatban is megélhetjük ezt, ha valaki igazán érthetően és hitelesen tud beszélni Isten dolgairól. Ilyenkor felcsillan a mennyei öröm a szívben, hogy van egy másik, egy jobb út annál, mint amit élek, de ha mégsem valódi, ha nem lehet az enyém? Ott a félelem a különböző számú szülinapi gyertyák boldog elfújásában: ó jajj, olyan hamar felnőnek vagy ó jajj, mi lesz velünk, ha ez az utolsó ilyen alkalom volt?
Ritka öröm, állandó félelem. Valóban így kell élnünk? Igen, egészen addig, míg nem találkozunk személyesen az Istennel. Ha az Isten közel lép, az örömből és a félelemből megszűnik az egyik. A véges találkozik a végtelennel, a bűnös a tisztával. Eltűnhetne az öröm, és maradhatna a félelem, hiszen a parányi embert a felfoghatatlan nagyságú Isten a hatalmával elnyomhatná, mint egy cigarettacsikket. De nem így tesz! Nem az örömnek szab határt, hanem a félelemnek. A feltámadt Jézus, akié minden hatalom, odalép az őt keresőkhöz és elismétli újra és újra a már hallottat, de még mindig meg nem cselekedettet: Ne féljetek!
Váróterem 