Amikor a feladatok hulláma beterít, amikor éjszakába nyúlik a nappal, amikor azt érzem, egyedül kevés vagyok és gyenge, amikor a ‘hogy vagy’ kérdésre napokon keresztül csak azt válaszolnám, fáradtan, amikor fáj a hátam, mert már fizikailag is érzem a terhek nyomását, amikor a jövőre gondolva nem tervek, csak listák vannak a fejben, amikor annyi a földi munka, hogy nem jut elég idő a “mennyei dolgokra”, akkor ezt olvasom:
Ezek után Dávid azt mondta fiának, Salamonnak: Légy erős és bátor, és fogj hozzá! Ne félj, és ne rettegj, mert az Úristen, az én Istenem veled van, nem hagy cserben és nem hagy el, amíg be nem fejezed mindazt a munkát, amely az Úr házában végzett szolgálathoz szükséges. 1Krónikák 28,20
Hatalmas feladat és egyben megtiszteltetés lehetett, hogy templomot építhet Salamon. Nem akármelyiket, hanem a legnagyobbat, az elsőt és egyetlent népe történetében. Jóval túlmutatott rajta, hiszen maga az épület arra szolgált, hogy Isten háza legyen. Édesapja, Dávid szavait látva, félelem is lehetett a szívében a hatalmas építkezés elgondolásán, és a kérdés be tudom valaha fejezni? Egyedül biztos nem. De bátorítást kap, hogy az Úrral igen! Isten nem hagyja cserben, nem hagyja ott a munka közepén, megsegíti a neki tetsző feladat elvégzésében.
Nem muszáj templomot építeni ahhoz, hogy Isten ehhez hasonló segítségét megtapasztaljuk. Ha utaink nem az ő iránymutatásával ellentétes irányban haladnak, akkor biztosak lehetünk benne, hogy érezhető támogatást nyújt, és segít befejezni, amibe belevágtunk. Néha a mi szemünkkel nézve olyan távolinak és homályosnak látszik egy-egy dolog befejezése, de Istennek nem. Ami számunkra mérhetetlenül nagy és megterhelő, az számára csak egy apró tollpihe.
Váróterem 