Azon a napon így biztatják majd Jeruzsálemet: Ne félj, Sion, ne csüggedj el! Veled van Istened, az Úr, ő erős, és megsegít. Repesve örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked. Zofóniás 3,16-17
Sokat elárul az emberről a beszéde. Ugyan lehet, hogy csak egy rossz szokásként alakult ki többeknél, de észrevehető, hogy rövid és hosszú beszélgetések alatt milyen gyakori a negatív téma, panaszkodás, és milyen ritka egymás bátorítása. Ahelyett, hogy egy hallott nehézségre vagy aggodalomra azt felelnénk, hogy ne félj, inkább azt mondjuk, tudom miről beszélsz, nekem is… És már soroljuk is a mi panaszainkat.
Elszomorító, hogy mára már nemcsak az ígéret tartalmát kell tudatosítani, miszerint megsegíti az Úr az övéit, hanem arra is érdemes figyelmet fordítani, hogyan jut el ez a hír az illetékesekhez. Hiányzik korunkból, hiányzik a beszélgetéseinkből a biztatás. Vannak az üres szlogenek: lesz majd jobb, az idő majd segít. Hallhatóak a jótanácsok: tarts ki, felejtsd el, fókuszálj másra. De amire ezek helyett szükség lenne, az sokkal inkább annak a kapaszkodónak a felkínálása, ami valóban kiemel a mélységből. Mert gondolj csak bele, az igazán nehéz helyzetek az életben az emberi erőn és hatáskörön túlnőnek. Mit ér ilyenkor a sajnálkozó vállveregetés? Ezek a pillanatok inkább annak a szükségességét mutatják meg, hogy rászorulunk az Istenre. Csakhogy erről tudni kell! Így hát, kedves testvérem (ha szólíthatlak így), figyeljünk oda mi magunk a beszédünkre, és tegyünk azért, hogy minél többen értesüljenek róla, fentről is jöhet segítség.
Tegnap az igében Jeruzsálem helyébe léptünk, mint választottai az Úrnak, akiknek ujjongva örül. Ma, ugyan megmaradva választottként, de legyünk azok, akik biztatják a többieket, na jó, néha magunkat is: ne félj, van segítség!
Váróterem 