–Halacska – mondta a kislány, és az autó hátuljára mutatott.
–Bizony. Tudod mit jelent? – kérdezte az anyukája.
–Mit?
–Szereti az Úr Jézust, akié az autó. Azért ragasztotta rá.
Az anyuka pár pillanatig a gondolataiba merült: Milyen egyszerű és érthető válasz. Pont olyan, amit egy kétéves is meg tud érteni. Vajon miért van, hogy ha felnőtt kérdezné, teljesen más válasz születne. Ez egy régi jelkép, egy görög mozaikszó, ami azt jelentette akkor … és így tovább. Egészen távol repítené a kérdezőt a mai valóságtól, ki lehetne térni a keresztyén, nem keresztény szóhasználatbeli dilemmára, majd konstatálni, hogy igazából a lényeg, hogy Jézust követő az autó tulajdonosa. Valószínűleg nem sok minden lenne ebből maradandó. Mennyivel emberközelibb, hogy szeretünk valakit. Ennyire egyszerű.
–Halacska. Azon is van – szakította meg a cikázó gondolatokat a kislány.
–Igen, mindkét autó ugyanazé a bácsié. Tudod, nagyon szereti az Úr Jézust. Nekünk van az autónkon halacska?
–Iden – hallatszott a mosolygós felelet.
–Azért, mert mi is szeretjük az… kit is?
–Úr Jézust. Azon nincs. Azon sincs. Azon sincs. Nem találom.
–Kereshetünk még halacskát, de nem sok autón van.
Az anyuka nagy levegőt vett, és visszamerült a gondolataiba. Vajon ilyen kevés keresztyén van? Vagy csak nem vállalják fel? Vagy ennek nincs is jelentősége? Bár, ha szeretek valakit, azt miért ne vállalnám? Mások a gyerekeik nevét teszik ki, mert szeretik őket, vagy nem is tudom, miért.
–Azon sincs. Nem találom Úr Jézust. Megszületett decemberben – mondta ki hangosan saját gondolatait a kislány.
–Nincs rajtuk halacska, de menjünk vissza, ott volt két autó, amin láttunk. Halacska, mert szeretik az Úr Jézust annál a háznál. Te szereted?
–Iden.
–Ő is szeret téged, a tesódat…
–Apát, anyát – folytatta ügyesen.
–Igen, mindenkit. Azt is, akinek van halacska, azt is, akinek nincs, azt is, akinek van autója, azt is akinek nincs. Téged is, de nagyon!
Váróterem 