Az év utolsó napján visszanézni az elmúlt esztendő eseményeire olyan, mint mikor éppen belépek a lakásba a bőrig ázott ruhámban, a sárban és esővízben tocsogó cipőmben. Abban a percben egyszerre van közel és távol a forró fürdő és a száraz ruha.
Ma hajnalban újfajta évszemléletbe kezdtem. Történelem órákon egészen könnyen sikerült megjegyeznem az évszámokat, összefonni egy-egy eseményt egy évvel. De vajon idős koromban mit írnék egy képzeletbeli dolgozat azon kérdéséhez, mi történt 2021-ben? A jövőből kezdtem visszanézni arra az évre, ami ezen a napon még terhekkel, megpróbáltatásokkal és meg nem válaszolt kérdésekkel teli. Bevallom, ami ma a “számban” még keserű, az a gondolataimban már egészen édeskés. Mert mit írnék 2021-hez? Hullámokat, olyan hullámokat, amiknek semmi köze bármilyen világjárványhoz. Hullámokat, amik sokszor beterítettek, de mindig kiemelt belőlük Valaki. Hullámokat, amik akkor is előre sodortak, ha én mozdulni se tudtam volna. Hullámokat, amik az év utolsó napjaira lecsendesedtek, és a felkelő napfényt visszatükrözve, selymesen csiklandozták a lelkemet.
Ez a gondolatjáték arra ébresztett, hogy mindez már most is az enyém. Olyan sok nehézség akadt, amit a legkörültekintőbben sem tudtam kikerülni. Talán ebben az évben tettem fel legtöbbször azt a kérdést: miért? De napról napra, sőt oly sokszor percről percre bizonyította az én Megváltóm, hogy nem hagy elsüllyedni a hullámok között. Az utolsó hónapokban annyiszor a szívemre helyezte a jézusi gyógyításokat, amikben a bénák járni tudtak, hogy ez a csoda az enyém is. Habár úgy éreztem, mozdulni se bírok, vagy éppen tilos, de Ő az Úr, és fel fog állítani. Hálás vagyok, hogy megtette! És hálás vagyok azért a több száz emberért, akik kérték az Istent és hittek benne, hogy segíteni fog nekünk. 2021 éppen a kilátástalannak tűnő helyzetek miatt tud a csodák éve lenni az életemben. Én még nem előre tekintek, és nem boldog új évet kívánok, hanem azt, hogy tudjuk a magunk mögött hagyott évben megtalálni, mitől is volt boldog.
Váróterem 