Váróterem

Tele volt a naptára decemberre előjegyzett időpontokkal. Még az év utolsó hónapjában is minden nap dolgozni fog. Egyik éjszaka a hazafelé tartó taxi ablakából lett figyelmes a fényekre. A sofőr furcsállva nézett a visszapillantó tükörbe a kuncogás hallatán. Igen, egészen el is felejtette, hogy közeleg az ünnep. De miért is törődne vele? A családja évek óta tudja, hogy a neki kitett teríték úgyis érintetlenül marad az asztalon. Dolgoznia kell. Vannak, akiknek a karácsony szinte kötelező szabadság, és vannak a munkás emberek, akik nem választhatnak. Igazából egyáltalán nem bánta, hogy így alakult. A munka számára olyan volt, mint a drog. Nélküle üresnek érezte magát, haszontalannak, és folyton olyan dolgok jutottak eszébe, amin semmi értelme agyalni. Saját család? Kikapcsolódás? Nyaralás? Majd egyszer talán, de ha nem, az se baj. Érdekes módon folyton panaszkodnak azok a kollégái, akiknek mindez megadatott. Már megint beteg a gyerek, az asszony túl sokat költ kacatokra ajándék címszó alatt, újra veszekedés tört ki az ünnepi asztal körül. Hát tényleg van, akinek ez önként kell? Neki biztosan nem.

Otthon bekapcsolta még a gépet, és közben lehallgatta az üzeneteit. Vajon miért okoz örömet az anyjának, hogy egy rögzítőre beszél? Tudta, hogy legalább karácsonykor vissza kell hívnia, de addig még van pár napja. Kimerültnek érezte magát és egy kicsit üresnek. Lehajtotta a fejét, és egy rövid időre behunyta a szemét. Nem szerette ezt az érzést. Felegyenesedve megdörzsölte az arcát, és ijedten vette észre, hogy pirkad. Elaludt az íróasztalon. Minden porcikája sajgott, főleg miután az órájára pillantva hirtelen felállt, hiszen már így is késésben volt. A autójába ülve süvített végig a város kevesebbek által használt mellékutcáin, hogy kikerülje a torlódásokat. Közben az aktatáskájából igyekezett előkotorni a reggeli megbeszélés anyagát, mikor hatalmas csattanást kíséretében fejelte le a kormánykereket. Pár perc kellett, míg realizálta, hogy egy villanyoszlop állította meg. A kocsi körül ijedt járókelők értetlenkedtek, többen egy kisfiút álltak körbe. Kiszállva a roncsból, rögtön a gyerek felé vette az irányt.

– Mégis mi történt? – kérdezte rekedt hangon.
– Ezt magától is kérdezhetnénk – válaszolta egy jól öltözött férfi. A srác éppen át akart menni a zöld jelzésnél, amikor maga átszelve a zebrát az oszlopnak csapódott.
– Megsérült?
– Hála Istennek nem – vágott közbe egy öreg néni. – De nem magának köszönheti, ez az úriember kapta vissza az úttestről. Megmentette az életét – mutatott az üzletemberre.
– Valamilyen szinten a magáét is – fűzte hozzá egy másik idegen.

Az öltönyös ember maradt tanúnak. Egész délelőtt elhúzódott a helyszínelés, de csak jó pár óra után elegyedett beszélgetésbe a két férfi:

– Mivel tudnám meghálálni, hogy sokkal figyelmesebb volt nálam?
– Így alakult, örüljünk neki.
– De mégis, nem lenne valami?
– Azt nem kérhetem egy idegentől.
– Nekem ma kérnem se kellett, és segített.
– Valóban. Akkor legyen úgy, hogy elmondok valamit, de maga dönt, vállalja-e.
– Vállalom.
– Lassan a testtel. Szóval van egy nagyon idős apám. Zenészként élte az egész életét, de öreg korára megvakult, és elég demens lett. A zene maradt neki az egyetlen kapaszkodó az életben. Minden évben kiemelt alkalom számára a karácsonyi hangverseny a szülőfalujának a templomában. Anno ő szervezte, mára már igencsak más az ünnepség, de semmi esetre sem hagyná ki. Nekem kellene elvinnem. A probléma éppen az, hogy akkor tartják a karácsonyi bulit a cégnél, és azt a fülest kaptam, hogy ott fogják bejelenteni az év kiemelkedő üzletkötőjét és az előléptetésemet. Nem igazán kellene kihagynom.
– Azt meghiszem! Gratulálok! De miben lehetnék a segítségére?
– Tudja, ahogy mondtam az apám nagyon öreg és vak is. Nem vinné el helyettem, és izé, a nevemben?
– Hogy játsszam el, én vagyok a fia? De hát biztos észrevenné.
– Már alig beszél, szerintem alig hall, de ezt nem mondaná el senkinek. Némán szoktuk végigülni a kocsiutat és az előadást is. Fáj ezt mondanom, de nem színjátékot kérnék öntől, csak az idejét.

Abból volt neki a legkevesebb. Már bánta, hogy a történet előtt rávágta, hogy vállalja. Rögtön azon kezdett el gondolkodni, kit küldjön majd maga helyett. De mégiscsak ennek az embernek az apjáról van szó, nem egy csomagról. Valahogy csinál magának egy szabad délutánt, és elviszi az öreget. Ennyit igazán megtehet.

– Melyik napról lenne szó?
– Micsoda, hát tényleg megtenné? December 23.

A baleset miatti kiesése után még nehezebbnek bizonyult szabaddá tennie magát éppen 23-ára. A munkatársai sem értették, mi lehet az a program, ami miatt újabb fél nap szabadságot vesz ki? Ő mit sem törődött velük, csak azért könyörgött magában, hogy minél előbb vége legyen ennek a napnak. A templom elé már nyugodtabban lépett. A bácsi tényleg egy kukkot sem szólt egész úton. Ugyan a kezét többször megszorította, és köszöntésnél is esetlen öleléssel próbálkozott, de a kommunikáció ennyiben kimerült. Karon fogva kísérte be a padok közé a görnyedező emberkét, bár inkább úgy tűnt, mintha éppen őt kísérné valaki egy jól megszokott helyre. A műsor alatt még néhány emailt elintézett, majd megkönnyebbülve ültette be a bácsit az anyósülésre. Még el se hagyták a falu határát, amikor megszólalt az öregember:

– Köszönöm, fiam.

A rémülettől megdöbbenve nem is válaszolt semmit, csak tovább vezetett.

– Gondolom, mennyi más teendőd lehetne, mégis minden évben elhozol. Túl keveset mondtam, de büszke vagyok rád. Olyan fiút neveltem, akinek fontos a munka, de nem az első, akire számíthat a családja, aki megbízható. Tudom, hogy én nem voltam mindig ilyen apa. Örülök, hogy jobb vagy nálam. Szeretlek.

Az öregúr újra elhallgatott, és az út további részében nem szólalt meg. A fiának álcázott idegen se törte meg a csendet, csak a gondolataiba mélyedt. Az a néha rátörő üresség, szinte hangosan kongott benne. Ezek a szavak nem neki szóltak. Nem azért, mert nem ennek az apának a fia, hanem mert egészen más életet él. A mindig elnyomott kérdések cikázni kezdtek a fejében. Megéri? És a családja mit gondol róla? Vajon ennyi év után is megterítenek neki fölöslegesen? Könny csordult az arcán, melyet dühösen törölt le. Nem értette, hogy kerülhetett ebbe a helyzetbe, hogyan billenhetett ki ennyire az addig stabilnak gondolt élete a helyéről? Nem a válaszok nyugtatták meg, hanem egy elhatározás, holnap megnézi, van-e neki teríték az asztalnál.