Váróterem

A vonatban a szagokat utálta a legjobban. Bepillantott a fülkébe, ahol egy idős alak kuporgott az ablak mellett. Ellenőrizte a számozást, hátha nem ide szól a jegye. Megint pechem van, gondolta, és ahogyan elhúzta az ajtót, azonnal megcsapta az orrát az elmúlás szaga. Esze ágában sem volt a helyére ülni, más utas hiányában a legtávolabbi ülést választotta. Az öreg úr tekintete a távolodó vasútállomáson pihent, búcsúzott tőle. Olga fészkelődésére csak azt mormogta:

-Önnek is jó napot!
-Jó napot kívánok! – válaszolt Olga távolságtartóan útitársának, akinek az arcát még csak az üveg tükröződéséből láthatta.

Mindketten kimerítőnek találták volna az erőltetett társalgást. Az öregnek jól esett a csend, Olga fülében pedig rázendíthetett kedvenc együttese. A zene általában segít becsapni a többi érzékszervet. De a koncert hangulatába bújva is érezte azt a nem kívánt szagot. Dohány, alkohol, öregedés. De miért olyan ismerős éppen ez a kellemetlen megtapasztalás?

-Jegyeket, bérleteket, igazolványokat kérem! – harsogott a folyosón.

Olga csak a társa mozdulataiból eszmélt az ellenőrzésre, és a koncertet elnémítva klikkelt az elektronikus jegyére.

-Nyugdíjasigazolvány? – kérte számonkérően a kalauz.

A mindig kimért Olga most elnevette magát, meg is lepődött viselkedésén.

-Mi olyan vicces, hölgyem?
-Semmi.
-Valamin csak nevetett!
-Semmi különös, csak rólam elhiszi, hogy diák vagyok, mert itt a laptopom, a könyvek, meg ki tudja még miért, róla meg azt nem, hogy nyugdíjas, pedig mi más lehetne. Van vagy…
-99 éves, annyi vagyok. Itt van az igazolványom.

A jegyvizsgáló résnyire nyitva felejtette az ajtót, ahol átsüvített a hargitai levegő. A fülke légköre megváltozott. Olga soha nem találkozott még ilyen idős emberrel, és kavarogni kezdtek benne a kérdések. Fürkészni kezdte a 99 évest, és megakadt a szeme a kezein. Pici, aszott tenyér sárga ujjakkal a végén. A szeme és az orra összekapcsolta a puzzle darabokat. Kisgyerekként egyszer elvitték dédpapához, aki csak feküdni tudott. A dunyha alól kilógtak a sárga ujjak. Olga azt hitte a dédpapa festett, édesanya mondta neki el, hogy a dohány fogta meg a kezét, a bajszát, a tüdejét. Akkor se mert kérdezni semmit, ahogyan most sem. Hol az ablakon túl a hegyekre, hol az ablak mellett ülőre pillantott. Majd az öreg megszólalt:

-Jól nézzen meg, fiatal lány. Utolsó útját látja egy utazónak. Én már többé nem szállok fel erre a vonatra se ide, se oda. Félek, ha meghalok, nem hallgatnak már rám, és nem hoznak haza, így hát felültem erre a vonatra, és elviszem még életében ezt a meggyötört testet oda, ahol először meglátta a napvilágot. Hallgassa ám csak a muzsikát, ne törődjék velem!

Olga elkapta a fejét, szégyellte magát. A bácsi hangjának dallamossága, az a szelídség mégis vonzotta a fantáziáját. Összepakolta a holmiját, és leült a saját helyére az ablak mellé, szemben a 99 éves emberrel.

-Elnézést, hogy úgy megbámultam. De tudja, ha ezen az utolsó útján valamit mesélne, én bizony szívesen meghallgatnám.

A bácsi elmosolyodott:
-Tudja, kedves, rég nem kaptam ilyen szép karácsonyi ajándékot. Két érdeklődő szempár és két nyitott fül.