Egy szokványos, belső udvaros társasháznak tűnt. Rendezett porták, csendes lakók. Kissé távolságtartók az emberek, de ez szinte megszokott a tömbházak esetén. Mindenki védi a szűkre szabott privát terét, a magánéletét. Ha több pénzünk lett volna, nem földszinti lakást választunk, de erre futotta. A nap csak a délelőtt egyetlen órájában sütött be az udvarra néző ablakokon.
A ház legkülönösebb lakója Tóth Béla nevet viselte. Ennyit tudhatott meg róla bárki kívülálló. Régi, földszintes polgári lakását ódon ajtó zárta. És a lényeg éppen az, hogy az ajtó mindig zárva volt. A csöngő amúgy sem működött, a kaputelefonra csak néma ajtónyitással válaszolt, de a bejárati ajtaján való kopogás olyan hiábavaló volt, mint visszhangot keresni egy kietlen pusztában. Hogy rokonai voltak-e, nem lehet tudni, mindenesetre senki sem kereste. Az első hónapban azt hittük, nem lakik ott senki. Marika néni világosított fel bennünket, hogy tévedünk:
-Maguk az újak. Persze, még nem értenek semmit. Jól is van ez így. Én bezzeg ötvenegy éve itt élek. Ismerem a házat, mint a saját családomat. Béla olyan, mint egy távoli, különc rokon, akivel rég találkoztunk, de mégis a miénk. Így kell őt elfogadni.
Egy nagy törés, valami eltitkolt tragédia okozta nála a teljes bezárkózást. Erről többet nem lehet kiszedni se Marika néniből, se másból. Csak az arcukról le lehet olvasni és a sóhajtásaikból ki lehet hallani, hogy igen nagy baj érhette. Persze joggal merül fel mindenkiben a kérdés, miért teszi börtönné a lakását önszántából bárki? És hogyan lehet bezárva élni egy életet? Vannak ugyebár a gyakorlati nehézségek: élelem beszerzése, háztartási eszközök vagy vezetékek javítása, orvosi ellátás hiánya az ő korában és a többi. De Tóth Béla mindent megoldott maga.
Egyszer egy új kézbesítőfiú bekopogott hozzánk, hogy átvennénk-e Tóth Béla csomagját, mert nincs itthon. Két évvel az ideköltözésünk után, már meg se lepődtünk a kérésén.
-Tegye le az ajtója elé, ahogy gondolom kérte is a megjegyzésben.
A futár rápillantott a csomagon lévő szövegre, és tovább értetlenkedett:
-De ez egy magas értékű csomag. Személyes átvétel kellene.
-Tegye csak le az ajtaja elé. Nem viszi el azt onnan senki, csak a megrendelő kellő idejében.
Valóban így volt. Tornyosulhattak akármilyen dobozok az ajtó előtt, reggelre a tulajdonos bevitte a rejtett kis zugába. A kis saroklakás éppen jó helyen állt az ilyen furcsa életvitelhez. Senkit nem zavart volna az öregúr élete, ha nem furdalta volna annyira a kíváncsiság az új lakókat. Egyszer a negyediken lakó albérlők meg akarták viccelni Tóth Bélát. Az ajtaja mellett álló konténert átgördítették a túloldalra, hogy Tóth Bélának messzebb kelljen menni a szemetével, így jól lefülelik az öreget. Hat éjszakát virrasztottak sikertelenül. A lakóközösség, jót nevetett rajtuk. Nem sokkal később el is költöztek.
Ünnepekkor az emberek szíve jobban megesett a magányosságba burkolódzó bácsin. Süteményeket és kézműves díszeket tettek ilyenkor az ajtaja elé. Ezek is mind egy szálig eltűntek a néma éjszakában. Nagypénteken is szépen elkészítve állt egy kosárnyi finomság a kopott ajtó előtt. Vasárnap reggel a ház gyerekeire a tojáskereséskor rá kellett szólni, hogy hagyják a Béla bácsi kosarát, azt nem nekik hozta a nyuszi. Mert a kosár kint maradt. Délutánra elterjedt a hír, hogy valami baj lehet. Érezhető feszültség lett úrrá ezen a húsvéton a lakóközösségen. Délutánra egész szép számmal verődtünk össze az udvaron, tanakodtunk, mit tegyünk. Emlékszem, a kislányomra kétszer is rá kellett szólnom, mikor a ruhámat rángatta beszélgetés közben.
A rögtönzött lakógyűlés végére megszületett a döntés, kihívjuk a rendőrséget. Hátha nagy a baj. Lenéztem a kislányomra, hogy megkérdezzem, mit akart annyira mondani, de a tömegben sehol sem találtam. Aztán megakadt a szemem a sarokban. Egy idegen, harmatgyenge öregembernek fogta a kezét, húzta közelebb a tömeghez hívogatva.
Azon a húsvéton Tóth Béla kilépett a lakásából és visszatért az életbe. Minden nap kiült az ablaka alatti padra, és ki mellé ült, azzal szívesen megosztotta rejtélyes élete történetét, de legboldogabban kiszabadulásának okát:
-Addigra megszoktam már a magányt. Nem hiányzott a társaság. De nagypénteken, amikor a konyhába akartam menni egy pohár vízért, útközben elestem és nagyot reccsent a lábam. Mozdulni se bírtam. Ott feküdtem a nappalim kövén, és hosszú ideje először éreztem, hogy szükségem lenne valakire, valakire, aki segít. Nem értem el a telefont, magamra maradtam. Első nap azt gondoltam, pihenek egyet, aztán majd összeszedem magam. Nem így lett. Második nap már igen éhes voltam, sokat aludtam. A tévé bekapcsolva maradt, és csatornát se tudtam váltani. Így ért a harmadik nap harangozása a televízióból. Egyáltalán nem örültem neki, hogy életem utolsó óráiban, bezárva az otthonomba, bezárva a testembe arra vagyok kényszerítve, hogy végig hallgassak egy istentiszteletet. A feltámadásról volt szó. Utáltam a halálról hallani, mert rögtön eszembe jutott a nagy tragédia. De aki beszélt, nem végként tekintett a halálra. Beszélt egy emberről, aki feltámadt, és a zárt ajtókon keresztül is elment a szeretteihez. Vágytam rá, hogy engem is meglátogasson, aki a halálban van, hogy áttörje az ajtómat, és itt legyen velem. Habár mást vártam, Jézus Krisztus érkezett meg. A vele való találkozás erőt adott. Feltámaszkodtam és kitámolyogtam a konyhába. De éreztem, tovább kell mennem. Évek óta először, egy délutáni órában elfordítottam a kulcsot, reccsent a zár. Az ajtó előtt egy fürtös hajú kislány állt. A lélegzetem elakadt. Pont mint az én kis Jankám. Most már tudom, hogy a te lányod volt az, Fruzsi. Nagyon kedves teremtés. De ott, az ajtóm előtt bizonyossá tette számomra az Úr, az én kislányom is él, mert van feltámadás. Később megkerestem, ez volt az Ige: az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek!
Váróterem 