Csönd. Síri csönd. A halál az élőből is kiöli a szavakat. Nem lehet mit kezdeni azzal, hogy aki volt, az nincs. Nem tud természetes lenni az elmúlás. Az agy és a szív lázadásba kezd, és egyik sem hajlandó hallgatni a gazdájára. Az érzelmek, amik még korábban egy személyhez kötődtek, kavarognak odabent, nem találják a helyüket. Nagyszombati lelkület, közismertebb nevén gyász. Képes megroppantani az élőt.
Vajon hányan voltak otthonaikban nagyszombaton összetörve, értetlenül? És vajon hányan vannak ugyanebben az élethelyzetben ma? Napok óta megrendítőek a számok, a számok, amik nagyszombati lelkületű családokat jelentenek. Statisztikák vannak arról, hányan betegek. De arról nem tudni, hány ember él át veszteséget és ragad bele az élete az örök nagyszombatba. Pedig Isten nem hagyja az övéit a nagyszombati gyászban. Felemeli a fejeket, megvigasztalja a szíveket, letörli a könnyeket.
Tud a Szentírás arról a fájdalomról, amit az ember a sír mellett él át. Éppen ezért volt egy sziklasír, amit hiába őriztek, hiába hengerítettek óriási követ a bejáratához, a nagyszombat végetért, új nap támadt és új élet. Feltámadt Jézus! Nem önmagáért, hanem hogy örökre legyőzze a halált. A sír és a halál nem ejtheti már fogjul az élőt, kapuvá válik csupán, ahol Jézussal átjárás lehet a Mennybe.
Milyen napot ír a szívem? Állandósult hétköznapokban zakatol feladatok sűrűjében? Nem tud kitörni a nagyszombati gyászból? Vagy legyen akár milyen dátum a naptárban, ünnepnapot él át, a feltámadás ünneptét, örök vasárnapot, örök húsvétot!
Váróterem 