Csodálva nézem azokat a sportolókat, akik tudnak tartalékolni a hosszú távon. Amikor meglátják a célt, mintha vonzani kezdené őket. Szemük előtt lebeg a vége, és erőre kapnak, legyen akárhány kilométer a hátuk mögött. Mikor a legkevesebb erejüknek kellene lenni, akkor gyújtják be a rakétákat és sprintelnek.
Hányan úgy élik az életüket, hogy csak akkor kapnak erőre, amikor a nyakukon a feladat, az esemény. Mások eltaktikázzák magukat, és a legeslegutolsó centikre hagyják az erőbedobást. Érdekes, hogy Pál máshogy tesz: ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért. (Filippi 3,14) Nem ő maga ért el idáig, hanem Krisztus hozta hozzá közel a célt. A zsoltáros még évszázadokkal korábban így imádkozott: Ó, Uram, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre! (Zsoltárok 22,20) És az Isten meghallgatta a könyörgését, amikor a Fiában egészen közel jött az emberekhez.
Ne az adjon erőt az utolsó napokra a karácsonyi hajtásban, hogy mindjárt vége. Erősítsen minden nap, aki azért született erre a földre, hogy ne az számítson, milyen teljesítménnyel futod az életed, hanem az, hogy hozzá futsz-e. Nem zászlót lenget, hanem a keresztre mutat, melyre tekintve tudhatod, miatta te is győztes lehetsz.
Váróterem 