Váróterem

De íme, most megnémulsz, és nem tudsz megszólalni egészen addig, amíg ezek végbe nem mennek, mert nem hittél szavaimnak, amelyek be fognak teljesedni a maguk idejében. Lukács 1,20

Zakariás, Keresztelő János édesapja, megnémul addig, míg nem hisz valóban az Úrnak. Néma várakozás. Vajon mi tudunk némán várni? Tevékenyen, hangosan, csacsogva, zajosan tudunk. De némán hallgatva? A kislányomnak azt tanítom, hogy maradjon picit csendben, ha hallani akarja a déli harangszót, mely tompán elér a lakásunkba is. Hallgass, hogy hallj! Képes vagyok rá? Lakatot tenni a számra, nem egy titok védelmében, hanem várakozásból. Csak figyelni, csak hallgatni, csak befogadni, nem a saját véleményemet, nem a saját oldalamat rázúdítani a másikra. Jajj, tudom, nekem is… – helyett csak bólintás. Nem némít meg bennünket az Úr, de hány helyen tanít arról, milyen fontos és árulkodó a beszéd, hogy jobban kellene ügyelnünk rá, mi hagyja el a szánkat.

A várakozást idén a jó hírek közegében tehetjük itt, együtt. De ma arra hívlak, keresd meg a napodban a jó hírt! Hallod? Már valaki éppen mondja.

Kép forrása.